Firenze

Szóval eldőlt, hogy a következő állomás Firenze és ide már nem egyedül megyek.

Illetve de, mert Erának még haza kellett mennie egy hónapra, elintézni pár hivatalos dolgot.

Szeptember 15. volt az utolsó munkanapom, Krionasék hazamentek Szalonikibe (ami egyébként egy nagyon szép város, én beleszerettem, mikor arra jártam. Ok, a tömegközlekedés khmm, khmm, de az utak, a házak, a terek szóval a város képe nagyon tetszetős. A történelme meg...1500 éves templomot lehet látogatni: nem vagyok ugyan vallásos, de ami szép, az szép :)) és ott hagyták nekem a kecót, egy hetet még ott tölthettem magamban.

Kb. kaptam egy nyaralást ingyen az utószezonban. :)

Era lánya is kijött Sartira két hétre, megismertem és kitaláltuk a tervet: ők ketten október közepe körül, második felében tudnak utánam jönni, addig én feltérképezem a toscanai körülményeket.

Igen, de hogy jussak oda?

Egyik módja volt a játéknak, hogy hazajövök, Pestről pedig repülő.

Ez nem izgalmas :)

Az elv az volt, hogy ott a térkép, minden város közt jár valami buszjárat, átbuszozom hát az Adria partjára. 

Onnan komppal át lehet úszni Olaszországba, Bariból pedig vonat visz Firenzébe.

Minél többet szerettem volna látni a világból, na meg ez kalandos útnak ígérkezett. :)

Neten kifigyeltem mindent, sikerült összehozni a menetrendet.

Vagyis Sartiról busszal Thesszaloniki. 

Szeptember 23-n, reggel hat körül indultam, négy óra az út.

Onnan helyközi buszjárat viszi a magyart Iguomenitsa városába, ahol van kikötő.

Sarti - Thessaloniki

Thessaloniki - Igoumenitsa

Háromóránként indul komp Bariba, ami az olasz csizma sarkantyúján van.

Gondoltam, onnan vonattal megközelítem majd Firenzét, de mikor jegyet vettem a pénztáros néni Anconát ajánlotta: sokkal északabbra van és kb. ugyanannyi a jegy.

Így hosszabb lesz a hajóút: este hatra értem az Adria partjára (hát igen, széles az a görög félsziget) és fél nyolckor indult a komp.

Addig vacsiztam még kis görög kaját, lógattam a lábam a langyos tengerben, sasoltam a horizontot és feltűnt a távolban egy piros-fehér valami.

Közeledett és egyre nagyobb lett, végül észrevettem, hogy az oldalára pedig az én hajóm neve volt írva. Jegyemen szerepelt a nevem, adataim és a komp neve, 
Maria azt hiszem (mi más is lenne... :)).

Én azt hittem, hogy egy komp lesz, most mekkora egy komp?

Ez egy tizenegy szintes hatalmas hajó volt, aminek a fedélzetére váltottam jegyet.

Ehhez nem járt kabin, vagy ágy, de az éjszakát a csillagos ég alatt tölthettem a nyílt tengeren.

Addig sose voltam ilyen úton, gondoltam itt az ideje és majdcsak lesz valahogy.

Este fél nyolckor indult hát a hajó és másnap reggel, 11-kor kötöttünk ki Anconában.

Találtam róla egy videót:

Komp

Mikor kiköt, az se egy semmi látvány. 

A hajó tatjánál lehet beszállni, ezért megfordul a part mellett és betolat a stéghez. Egy akkora hajó, amibe aztán kamionok parkolnak be. Hát, pislogtam.

Akkor is, mikor egy vadidegen bámészkodó megveregeti a vállam.

Megfordulok és kezében van a jegyem. A farzsebemben tartottam, ahonnan indokolatlanul gömbölyded fenekem megoldotta és kieshetett.

Észre se vettem, de szerencsémre a kolléga igen, különben izzadtam volna egyet...

Beszálltunk hát a hajóba, ledobtam a motyóm és pár órán át csak mászkáltam benne, nagyon érdekes élmény egy ilyen.

Van benne minden, mintha egy plazában lenne az ember és a bárban ülve nem is érezni, hogy épp szeljük a habokat.

Semmi imbolygást se tapasztaltam, tengeribeteg se lettem, szóval nagyon tetszett.

Éjszaka pedig kiálltam a tatra, ott többszintes kilátó van és valamiért senki se volt ott.

Felmásztam a legmagasabb pontra felettem olyan csillagos ég, amit még sose láttam.

Megdöbbentő tud lenni, mikor az ember a semmi közepén úszik a vízen és az egyetlen dolog, ami a külvilágot sejteti az a hajó motorja által húzott tökegyenes vonal, ami Görögország felé mutatott.

Reggel sirályok kiáltozására ébredtem és arra, hogy kellemes, sós és hideg szél fúj.

Megnéztem a napkeltét és néha már fel-felbukkantak Olaszország partjai a távolban.

Ekkor nagyjából párhuzamosan haladtunk a partvonallal észak felé, 4-5 óra lehetett még a célig.

Delfinek ugráltak a hajó orránál, ami hát szintén afféle soha nem felejtős dolog.

Toltam valami reggelit és gyönyörködtem az akkor már nagyon közelinek tűnő olasz szigetekben.

Belülről se semmi, mikor kiköt egy ilyen komp.

Lassan megfordul, Ancona hegyes sziluettje totálban megmutatja magát (ekkor a fedélzet már le volt zárva, be kellett mennünk a kijárat közelébe, én a fullpanorámás bárban foglaltam helyet) és azt látod, hogy az ablaknál lévő korlát egyre nagyobb szöget zár be a vízszintessel: forgás közben megdől a hajó. Látványos :)

Hajnal

 

Ancona

Megérkeztem Anconába.

Mondják az olaszokról, hogy szépséges anyanyelvükön kívül más nyelvet nem nagyon ismernek.

Ez tényleg így van: Ancona egy kikötőváros, ahol rengeteg külföldről érkező ember fordul meg és mégis, mikor batyummal a vállamon (csak egy testesebb utazótáska volt nálam, semmi bőrönd vagy ilyesmi, valahogy így: 0,47 ), nos akkor egymás után négy part menti bárban se tudtak angolul.

Végül elővettem a logikus agyam: ott az az utazási iroda, ott már csak tudnak alienül!

Igen, tudtak és megmondták, hogy a főutat követve olyan két kilométeres séta a vasútállomás.

Lehetett vagy 598 °C, felhő se mászkált az égen, én meg kezdtem fáradni, hisz akkor már 29-30 órája úton voltam.

Na de csak odaértem a vasútállomásra és megvettem a jegyem. Bolognában át kellett szállnom és délután négykor ott voltam: végre Firenze!

Még tizenéves koromban fedeztem fel magamnak Leonardót.  

Műszaki szakközépbe jártam és nem volt semmi művtöri óránk, igaz műszaki rajz viszont három éven át elkísért minket, amit nagyon szerettem. Nem nagyon van kézügyességem, de itt úgy lehet alkotni, hogy körzővel - vonalzóval ábrázolom azt, ami szép, nagy fejemben megszületik. Jobb esetben, rossz esetben valami hülyeséget kell megszerkeszteni :)

Van bennem egy pedáns én is: egy olyan pasi, aki szereti a rendet, az utolsó milliméterekig kiszámított dolgokat.

Igen, munkálkodnak bennem a végletek.

Az ábrázoló geometria pedig épp ezt követeli meg, egy tized milliméteres rontás is elcsúfíthatja az összképet.

Nem beszélve arról, hogy ha egy összeállítási rajzot csinál az ember, akkor nem hibázhat, különben nem lehet legyártani az adott alkatrészt.

Így történt, hogy bár nem követelték meg, de profi felszerelést kuporgattam össze a zsebpénzemből, semmit se húztam meg szabad kézzel, erre jó a görbe vonalzó és társai.

Ok, szabványbetűt kézzel rajzolom, egyrészt egy nyomdász a betűkkel legyen jóban, másrészt tanárom is azt tanította: addig nem tudsz jól műszaki rajzolni, míg sablonnal készíted a szabványbetűidet!

Ez talán onnan jutott eszembe, hogy nemrég otthon voltam és megtaláltam az eszközeimet, most, a tomboló kánikulában egy érdekes alakú pipát tervezgetek a fejemben és próbálom megalkotni az összeállítási rajzát úgy, ahogy annak ki kell néznie. 

Tudom, tudom a XXI. században van már autocad, de a dolog lényege a hobbi, csinálni valamit csak úgy, mert jól esik.

Na de elkalandoztam.

Szóval csak általánosban volt rajz óránk, de az elég lightosra lett kitalálva, így esett, hogy egy nap a könyvtárban találtam egy könyvet a reneszánsz művészeiről és egyből szerelmes lettem.

Jött Leonardo, akiről rengeteg irodalmat szereztem be és egyszer mindenképp el akartam jutni a városába.

Másik okom kicsit viccesebb, de attól igaz: Anthony Hopkins Hannibálja az egyik kedvenc filmem, rengetegszer láttam és az is itt játszódik részben.

2in1, elmegyek minden forgatási helyszínre! :)

A terv az volt, hogy itt telelek, keresek valami munkát amiből fenn tudom magam tartani és tavasszal majd meglátjuk.

Első körben kellett valami szállás.

Erre van egy nagyszerű megoldás, a hostel fogalma.

Ez úgy néz ki, hogy egy teremben 8-15 db ágy van, minden ágyhoz egy kisebb szekrény és az ember hátizsákos turistaként el tud tölteni rövidebb-hosszabb időt a városban.

Kényelmetlen, nem egy otthonos albérlet, de vannak pozitív oldalai is a dolognak.

Egyrészt olcsó: 10-12 euró egy éjszaka egy ilyen helyen, ami havi 300-350 eurót jelent. Egy kiadó szoba is ennyi, szóval nem fizetek rá.

Másrészt jönnek-mennek egy ilyen helyen az utazók és minden nap újakat ismerhetsz meg. Mikor épp erre vágysz, akkor ez egy erős pozitívum.

Harmadrészt ezek általában koedukáltak, ami ad egy kellemes ízt a történetnek.

Még indulás előtt kifigyeltem a neten egy olyan hostelt (ezen az oldalon, talán valakinek hasznos lesz: www.hostelworld.com), ahol 13 euró/éj és nincs messze az állomástól. Csak végig kellett sétálnom egy hosszabb utcán.

Odaértem, becsekkoltam, megkaptam az ágyam számát, ami mellett hét másik sorakozott a szobában.

Eredetileg ez a hely többszobás lakás volt, minden helység szép, nagy és tágas, tehát el lehetett benne férni.

Adott volt két ágyanként egy zuhanyzó, nagyjából tiszta körülmények közt.

Célnak megfelelt, de az bántott, hogy nincs konyha.

Na nem akartam egyből főzni, de úgy gondoltam, egy ideig ilyen helyen fogok lakni, míg nincs munkám, illetve nem mértem fel a terepet: hol és mennyiért érdemes szobát bérelni.

Érdekesen módon ahogy lepakoltam és dobtam egy zuhit elmúlt minden fáradtságom.

Lehet az izgalom is tette, hisz már maga az út is akkora élmény volt, hogy több nap kellett feldolgozni és még ma is élénken emlékszem pl. a tenger illatára.

Átöltöztem és tettem egy kisebb sétát a környéken, betértem egy-két abc-be felmérni az árakat, hisz ebből elég jól ki lehet olvasni, mennyire drága ez a város.

Nagyon az. 

Amsterdamban akkor 70 centért vettél egy kg kenyeret, Firenzében a legolcsóbb 2,5 euró volt. És sorolhatnám, minden drágább arrafelé, pedig nem is a belvárosban és nem frekventált helyen voltam, hanem egy mezei átlagközértben.

De az utcák, a hangulat azonnal magába szippantott és alig vártam, hogy felfedezhessem a szebb részeket, megtaláljak mindent, amire kíváncsi voltam.

Először viszont szétaludtam az arcom.

Másnap, tíz körül tértem magamhoz, lebotorkáltam a recepcióhoz és megkérdeztem, mikor kell kicsekkolni. Csak egy éjszakát fizettem ki ugyanis, mert kinéztem három másik, hasonló szállást a városban, ahol már konyha is van, lehet kotyvasztani. Látva az árakat nem akartam minden nap éttermes pizzát enni.

Délig kellett elhagyni a hálótermet, de estig ott hagyhattam a cuccom náluk, vigyáztak rá.

Ez kapóra jött, elsétáltam hát az első címre.

DannyHouse volt a neve és így néz ki:

A szállás

A név már szimpi volt, talán itt tudnak angolul és jó lesz információbányának.

Egy széles sugárút vitt oda, a belváros és a szebb helyek kb. 25 perc sétára lehettek onnan, szóval nem egy kiemelt hely, de nekem megfelel.

12 euró egy éjszaka, egy fiatal srác, Lorenzo a tulaj, aki a nap 24 óráját ott tölti, amolyan tipikus olasz: alacsony, köpcös emberke, akinek a szájából ha nem pasta, akkor pizza lóg ki. :)

Iszonyat szimpatikus volt a hely is, alapból tetszett az, hogy egy igazi olasz, gangos bérházban vagyunk, minden eredeti, a szomszédok reggel munkába mennek, vagyis bele lehet kóstolni az itteni mindennapokba, nekem pedig épp ez volt a heppem.

Nem beszélve arról, hogy ez a jövőmet is segítette, hisz itt akartam maradni egy időre.

Na de a szálláson igen, volt konyha, net és minden nap ingyen reggeli. Benne van az árban. Tipikus kontinentális dologról volt szó, tehát bacon, főtt tojás, kenyér, vaj, lekvár, tea, kávé stb.

Ingyen van és finom = tökéletes.

Ráadásként minden másnap este Lorenzo főz vacsorát, aki eszik eszik, aki nem nem.

Ez is ingyen van.

Nekem se kellett több, aláírtam amit kellett és kifizettem előre három hetet, nekem itt jó lesz.

Így is lett és baromi jó döntést sikerült hozni, mert nem voltam egyedül: a helyen kb 25-30 ember férhetett el max. és volt egy 8-10 fős kemény mag, akik épp azt tették, amit én. Volt akik hippibben adták elő, szóval minden nap más műemléknél álltak meg és utca zenéltek, mások a nyelvet tanulni jöttek, mások csak lazítottak.

A napom úgy nézett ki, hogy reggel 7-7,30 körül felijedtem, kitotyogtam a konyhába reggeliért, ahol Lorenzo hatalmas 'Boungiorno!' köszöntéssel fogadott és jöttek is a finom falatok. Reggel hét és tíz közt volt reggeli, amit persze nem mindenki vett igénybe, de én minden alkalommal ott voltam.

Na nem csak a potyára mentem, nagyon szeretem a reggelek hangulatát.

Lassan ébredek fel, kell 20-25 perc, mire teljesen bebootolok és addig olyan imbolygó gyerekzsiráfként közlekedek, meg nézek ki a fejemből.

Ebben az állapotomban lehuppanok az asztal mellé, ahol már ott meséli az aktuális álmát a hosszú hajú Anton, a 20 éves új-zélandi srác, ki büntiből lett ide zavarva, mert bukott művtöriből. Mellette Jenny a chicagoi, tipikus amerikai külsejű (szőke haj, flaneling és stb.) lány a nyelvkönyvét bújja, Kirstie és Hannah a londoni szépségek pedig bájosan mosolyognak: ők se tudják még, hol vannak.

Kirstie csuklóján négy darab Szigetes karkötőt számoltam meg, aztán előadtam neki, hogy igazi, tősgyökeres pesti pali vagyok, azonnal jó lettem nála. Ez a két gyerekkori barátnő azt vette a fejébe, hogy a nyári szünetben (Oxfordra jártak vmi humán szakra) bejárják az összes EU-s országot: 4-5 nap/város.

Így is tettek és sokat beszélgettünk, akkor már két hete Firenzében voltam és el is kísértem őket erre arra.

Mikor tovább utaztak Róma felé lelkemre kötötték, hogy elküldöm a képeket és regisztrálok arra a facebook nevű oldalra. Mondtam ok, értetek bármit, bár nagyon nem izgatott ez az új közösségi site, épp elég volt nekem az iwiw. Ők viszont azon soha nem lesznek fent, de kapcsolatot szívesen tartanám velük, szal regisztráltam. :)

Elmentünk a vonatállomásra és úgy megöleltek, hogy még ma is érzem. Aranyos csajok :)

Anton, Hannah, Kirstie és Jenny

Reggeli után elindultam a belváros felé.

Fülesben ment a zene és gyönyörködtem, élveztem a szitut: pénzem volt elég, decemberig nem voltam gondban. Arra elég hamar rájöttem, hogy ez a firenzei tél nem fog összejönni: egyrészt tényleg kell az olasz nyelv, Olaszországban angollal esélyed sincs.

Plusz kezdtek jönni a hírek a szarviharról: kitört a világválság.

Indult a pánik Firenzében is, most mi lesz?!

Beláttam, tűzoltásra van szükség, kezd izmosodni a szitu.

Beszéltem Erával, Thijsszel és kitaláltam a B tervet: visszamegyek Amsterdamba.

Melóhelyre visszavártak, Era is benne volt lányával együtt és így osztoztunk a lakbéren.

A húzós időket átvészeljük ott.

Ottóval beszéltem aznap este, mikor ez megfogalmazódott bennem, első kérdése az volt:

-          Most a világ melyik sarkában vagy?

-          Firenze.

-          Pff.. :)

Okok, beszélek Botival, gyertek. Úgyis épp most költözöm el egy másik albiba, de Haarlemen belül, szóval tudsz időzíteni, barátom! :)

Így történt, hogy minden el lett sikálva, csak meg kellett szervezni az utat. Ehhez hazajöttem, Pestről pedig életemben először repülővel érkeztem Eindhoven városába.

Na de ne szaladjunk előre, van még mit mesélnem.

A város...azt nem lehet leírni.

Tényleg olyan a belső része, mint 500 éve, csak modern kiegészítőkkel, mint pl. villamosság.

Ezen felül az épületek, az utak, minden elképesztő.

Először a Duomo-t találtam meg. Ez egy bazilika, ami azért érdekes, mert a kupolája nem olyan, mint pl. a Szent Péter székesegyházé Rómában: az csúcsos, egy kúpra emlékeztet. Minél csúcsosabb egy kupola, annál könnyebb megépíteni.

Nos, a Duomoé tökéletes félgömb. 

Egyrészt ez látványnak se semmi, másrészt az építése idején (1430-as évek) még messze nem állt rendelkezésre az a matematika, ami kell hozzá. Ezt majd Newton találja ki és írja le a Principiában, 1687-ben.

Akkor hogy a francban építették meg? Jó kérdés, nem tudni a választ. :)

A bazilika mellett Giotto tornya magasodik, 1359-ből.

84 méter magas és valami elképesztően szép. 

Sajna nem lehetett felmenni, de a kivitelezéséről annyit, hogy mikor Giotto megbeszélésen volt a város vezetőjénél, ahol arról döntöttek, ő kapja-e a torony építését, akkor megkérték: adja bizonyosságát művészetének. Ő pedig rajzolt egy tökéletes kört. 

Szabad kézzel.

A tér másik felén egy kisebb kápolna áll, hatalmas bronzkapukkal, amit nem evett meg a patina, pedig anno itt keresztelték Dantét.

A Duomo híres kupoláját Vasari freskói díszítik, aki szintén közel áll hozzám: Leonardo kortársa volt, személyesen ismerte és ő írta az első és a leghitelesebb életrajzát. Megtaláltam még rég a könyvtárban és imádtam a stílusát. 

Most pedig letaglózón magasodtak fejem fölé a művei.

Ott bámészkodtam, mikor magyar szó csapta meg a fülem. Akkor már majd’ egy hónapja egyetlen magyar szót se hallottam, oda is csapódtam hát: egy turistacsoportot vezettek épp körbe és a fenti sztorikat az alien drivertől tudom : )

Persze amúgy semmi közöm nem volt hozzájuk, egyik nyugdíjas párnak fel is tűntem és hallottam a hátam mögött: Te, te! Ki ez a fiatalember, te láttad a buszon? :)

Duomo és Giotto tornya

Az nyolcszögre emelt épület a kápolna, ahol Dantét is keresztelték

A Duomotól balra nyílik a Via Roma, egy szép, hosszú sugárút, ami egész a folyóig, az Arnohoz vezet.

E fölött sok híd ível, a leghíresebb (és legszebb is) a Ponte Vecchio, ami szintén középkori maradvány. Régen üzletek sorakoztak rajta, amiben csak és kizárólag ékszereket, aranyat, drágaköveket lehetett árulni. Ma már csak a bodegák vannak meg, de az embert pofán vágja a múlt szele.

Na és a híd széléról hihetetlen szép tud lenni a város, különösen a késő délutáni órákban.

Első ilyen sétámon eleredt az eső, de csak épphogy esegetett. Nagyon bejön ez a fajta eső, mikor a harminc fokos hőséget kicsit megenyhíti, bejárja a tereket az a jellegzetes illat és nedvesek az utak, a házak falai.

Imádok ilyen körülmények közt bolyongani, na meg a sok félénk emberke, akik azt hiszik, elolvadnak az esőben jól el is tűnnek a francba. 

Egyébként a kiemelt helyek tele vannak.

Ponte Vecchio

Szóval sétálgatok, keresek valamit, ami a legeslegkedvencem: a Palazzo Vecchio.
Ez Firenze főtere, ott a városháza, előtte állt 1891-ig a Dávid szobor, akkor döntöttek úgy, hogy a galambok elől csak meg kéne ezt a csodát védeni, szóval betették egy múzeumba, a helyére pedig egy másolat került.

Nem tudtam, pontosan merre van ez a hely, míg kerestem, belefutottam valami másba.

Egyik kedvenc jelenetem ez a Hannibálból, erre mit ád Isten, egyszer csak ráeszmélek, hogy épp azon az utcasarkon állok, ahol Hannibal sétál át kezében újsággal.

Erről kell egy fotó :)

Utána meglett az az oszlopos tér is, de akkor nem volt ott semmilyen piac.

Viszont az a vaddisznós szökőkút megvan és azért olyan fényes a bronzmalac orra, mert babona szerint aki megsimogatja, egyszer még visszatér ide.

Szóval valamikor tuti járok még Firenzében. :)

Niels Bohr (fizikus, hozzá fűződik az atomelmélet) dolgozószobája bejárata felett függött egy szerencsehozó patkó.

Egyik látogatója kérdezte:

-          Csak nem hisz egy ilyen badarságban, professzor úr?

-          Ugyan, dehogy! De azt mondják, annak is segít, aki nem hisz benne.

Folytattam a sétám és bekukkantottam egy sikátorba, mikor is elém tárult a Palazzo Vecchio körvonala.

Este volt, már lement a Nap és hasonlóak voltak a viszonyok, mint a fenti videóban.

És ott volt. A tér, az a hihetetlen épület, előtte a Dávid mása, körben rengeteg műemlék: egy csoda az a hely.

És a tudat, hogy ezt láthatták Ők is: da Vinci, Bounarroti, az öreg Sandro és a többiek, hát letaglózó tud lenni.

A Palazzo (ami mai napig városházaként üzemel, vagy 600 éve) mellett, tőle jobbra van egy szélesebb utca, ami a folyó partjára vezet, bal oldalán az Uffizi, a város múzeuma áll, benne a legszebb remekekkel.

Az épület előtt pedig a város nagyjainak szobrai, mind egy-egy oszlopon, életnagyságban megörökítve ezeket az óriásokat.

Egyik nap régi tanítványom emailt írt, miben segítséget kért mechanika házijához. Fogtam hát a füzetem és leültem Leonardo szobra alá, ott oldottam meg a példákat.

Közben megcsapott az ihlet és akkoriban sokkal matematikásabb napjaimat éltem, ma fizikusabb vagyok.

Szóval egy ideje foglalkoztatott egy bizonyítás, hogy lehet egyváltozós, összetett függvények magasabb rendű (akárhanyadik) deriváltját egy képlettel gyorsan kiszámolni a helyett, hogy az ember egyesével lederiválná a függvényeket.

Ott, a macskakő mellett ücsörögve, többszáz éves épületek közt a fantámat kortyolgatva és a forgatagtól kicsit hátrébb húzódva nekiestem a levezetésnek újra és kijött. 

Később találtam rá a neten, hogy ez már vagy 150 éves eredmény és di Bruno formulának hívják, de sebaj, ettől még volt valami utánozhatatlan hangulata ennek az egésznek. :)

Jobbra az Uffizi, mögötte a Palazzo Vecchio és a háttérben ott magasodik a Duomo is

Dávid mása a Palazzo előtti téren

Palazzo Vecchio este

És a Palazzo Vecchio úgy 150-200 évvel ezelőtt

Egyik nap, a szokásos városnézésem során utamba esett a Mediciek kápolnája.

Ez egy hengeres, kb. 15 méteres épület, ide temették az összes Medicit, mikor 1737-ben ki nem halt a dinasztia.

Általában zárva van az érdeklődők elöl, hisz mégiscsak egy sírhely, de akkor abban az öt hétben, míg ott voltam egy vasárnap ingyen be lehetett menni. Nem is nagyon hirdették ezt, csak arra jártam korábban és láttam a kiírást a kapun.

Persze olaszul, de a lényeget ki tudtam venni.

Természetesen elmentem és nem csalódtam.

Az épületet Michelangelo tervezte és részben ő is festette ki, az ő szobrai díszítik.

Iszonyat szép az egész, volt benne egy összefoglaló is a család nagy alakjairól, illetve egy kisebb terem, amit sose felejtek el.

Kör alapra húzták fel a falakat, csupán egyetlen ajtó vezet a helységbe, se ablak se semmi.

Viszont csempézett a padló és három, életnagyságú szobor található benne.

Az ajtó épp akkora, hogy egyszerre csak egy ember fér be rajta, a szobrok pedig nagyobbak nála.

Inkább szoborcsoportok ezek hófehér márványból, a falak pedig padlótól plafonig bibliai témájú freskókkal van tele.

Ez mind Michelangelo műve, ő tetette be oda a szobrait és magakadályozandó, hogy valaha eltűnjenek onnan, az ajtót ilyen kicsire szabatta, majd körbefestette az egészet.

Csak nem lesz senki olyan állat, hogy leverje a mester képeit!

És igaza lett, ma is ugyanott vannak az alkotásai. Hihetetlen élmény volt ott állni és azt látni, amit ő: húsz centire voltam a szobroktól, hibátlan mind. :)

Este 7-8 körül szoktam hazaérni a szállásra, ekkor már vagy kész van a vacsi, amit a tulaj főz (minden alkalommal pasta, egyszer spenótos, de esküszöm finom volt), vagy vettem magamnak valamit.

Ekkor megtelt a társalgó és egy nagyon vegyes, hangos vagy épp csendesebb társaság verődött össze szó szerint a világ minden részéből.

Találkoztam ott német történész házaspárral, kik épp nyaraltak, velük elbeszélgettünk sok érdekességről.

Van rajtam három tetoválás, az egyik Tupac, a másik Snoop Dogg portréja, hasamra pedig egy felirat van vésve: BEST SIDE.

Ennek oka, hogy imádom azt a zenét, amit ők csinálnak, van egy filozófia benne, amivel tudok azonosulni és ahol ők alkotnak, az a west side: California, LA stb. Létezik east side-féle hip hop is és társai, de a west side a legjobb :)

Egyik este bemutatkozott egy Alice, aki Los Angelesből érkezett és hozzám hasonló fan.

Pulcsiban voltam, de egy idő után felhúztam az ujját és kikerekedett a szeme: egy európai, fehér srác ilyen tetovákkal...hamar megtaláltuk a hangot.

Addig nem találkoztam olyan emberrel, aki minden szlenget, utalást, fordulatot ért Tupac szövegeiben és kívülről fújja is azokat.   

Végre egy sokéves vitát is sikerült eldönteni. Haverokkal még otthon beszélgettünk arról, mi lenne, ha megjelennék így a parton: kizsigerelne a sok feka, vagy elfogadnák?

Alice szerint nagy lenne a respect, ilyet még ott se gyakran lát. Ez jól esett a májamnak.

Egy évvel később, 2009 végén erre bizonyíték is lesz, de nem szaladok nagyon előre: tessék követni a blogot :)

Minden este lightosra lett véve: Lorenzo az innivalókkal se volt kőszívű. Ok, megtehette, kis fejszámolás után be lehet látni, mennyit keresett ő ezen: 12 euró/éj/kop és voltunk 20-30-an...

Minden este volt ezért vodka, kóla és vörösbor a hűtőben (Toscanában mi más is lenne: a bor kötelező :)), szabadon lehetett fogyasztani. Fogyasztottunk is :)

 Lorenzo a kék pólós fiatalember :)

Eltelt hát az öt hét és október végén hazavonatoztam.

Nem tudom, ma is így van-e, de akkoriban volt egy lehetőség: Velence és Budapest között 5000 Ft-os, kedvezményes jeggyel lehet utazni évente egyszer, ha magyar vagy.

Tekintve, hogy Debrecen – Budapest is kb. ennyi, nem rossz üzlet.

Elmentem hát Velencébe, de maradt még négy órám a vonatom indulásáig. Üsse kavics, akkor ott is szétnéztem kicsit: mocskos drága és nekem csalódást okozott,hogy minden házról mállik le a vakolat.

Persze a csatornák és a gondolák nagyon romantikusak :)

A vonaton szemben ült velem egy nagyon helyes, csinos lány. Kérdezett valamit angolul és beszélgetni kezdtünk.

Kiderült, ausztrál és családfakutató. De hát az egy 200 éves ország, mekkora családfákat találsz ott? Nem, nem csak Ausztráliában dolgozik, hanem szerte a Csendes óceán térségében, rengeteget utazgat Japántól Tazmániáig, Indonéziától Hawaiig.

Neki is érdekes egy élete lehet. :)

Most az EU-ban nyaral, utazgat és a következő állomása Budapest lesz. Meg is dumáltuk, majd körbevezetem és jó lesz.

Igen ám, de benézett valamit a szentem: igaz, hogy vett vízumot, ami az összes EU-s tagországban érvényes, de a vonat Zágrábon keresztül haladt Magyarország felé.

Horvátország akkoriban pedig bőven nem volt még EU, ezért nem volt vízuma.

Jöttek a határőrök és kiderült a probléma.

Szegényt hajnali háromkor letették a vonatról, visszavitték a szlovén határig és vennie kellett vízumot, addig nem engedték tovább.

Én viszont épségben hazaértem és pár éjszakát barátoknál töltöttem, majd megérkezett Era és a lánya, Ági is Szegedről.

Megvoltak a repjegyek, november 2-n, egy évvel az első utam után újra Haarlemben voltam.

Ezúttal viszont már ismertem mindent és csak meg kellett ismételni a tavalyi mesterkedést.

Mégse alakultak olyan jól a dolgok, mint akkor...