Eléggé nagy káoszba süllyedt a világ és senki se tudta, mi lesz ennek a vége, azt pedig végképp nem, hogy mikor. Élhettem volna otthon, vehettem volna egy darab madzagot és valahogy kihúztam volna vele a telet. Vizsgaidőszak akkor is volt, taníthattam és pénzt is kereshettem volna.
Huszanhat évesen viszont még nem úgy gondolkodik az ember, mint hat évvel később. :)
Úgy voltam vele, Amszterdamban biztos fogok tudni dolgozni és majd megoldódik valahogy minden, olyan nagyon gáz csak nem lesz.
Nem is voltam már egyedül, hárman támadtunk be újra: Era, a lánya és én.
Minden remekül is kezdődött: megérkeztünk, másnap elintéztük nekik a papírmunkát (adószám, bankszámla nyitás és stb.), majd befészkeltük magunkat a büdöstanyába, ahonnan Ottó épp kiköltözött. Pár nappal később találkoztam Thijsszel, aki új szerződéssel várt és állással a Blue Tower nevű szállodában. Munkahely
Ottó át is járt hozzánk gyakran, nőkkel ő is szeret ismerkedni, engem meg rég nem látott.
Két hét után viszont jöttek a problémák. Egyik hibám nekem, hogy szeretek alkalmazkodó lenni, ez különösen igaz, mikor albérletben élek együtt valakikkel (ma is egyedül vagyok itthon, lakótársaim szülőznek és nyugalmamban tisztába tettem a kecót, mert túl sok volt már a lábnyom és zavar. Holnap este pedig majd jól meglepődnek :)), illetve ez nem is lenne baj, de sajnos van egy olyan indíttatás is bennem, hogy valamiért feltételezem: mások is akkor érzik kellemesen magukat, ha nem lépnek a többiek tyúkszemére.
Era nem ilyen alkat.
Ő képes és elvárja: az legyen, amit ő akar és azonnal, különben patáliát csap. Szerintem két kezemen meg tudnám számolni, hogy az elmúlt tíz évben, mióta a saját sarkamon állok hányszor veszekedtem, de hogy hányszor üvöltöttem teli torokból, ahhoz még kevesebb ujj is elég lenne.
Iszonyat nehéz kihozni a sodromból, übernyugodt természet vagyok. Na nem tejbetök, csak nem is tudom: lenyelem a mérgem és minden körülmények között kulturált próbálok maradni, mint egy bábszínház.
Ehhez képest Erával odáig fajultunk, hogy azt vágtam a fejéhez: bár vinnének el Auschwitzba, te szemét, mocskos, szarevő, férges izé, ott megtanítanának viselkedni!!!
Ezt a kétes dicsőséget azzal érte el, hogy elkezdett alázni. Igaz, elintéztem neki és a kedves lányának is egy-egy, jól fizető melóhelyet (Ági, a lánya a Sheratonba került szobalánynak 2008. decemberében és csak most mondott fel középvezető beosztásából idén júliusban, mert hazaköltöztek Ottóval és a három éves kislányukkal...jaj, előre szaladtam :), Era pedig Haarlemben talált munkát, vagyis elkísértem az adott szálloda recepciójáig, ahol nagyon örültek neki, azonnal fel is vették takarítani – ott pedig sokkal könnyebb volt egy nap, mint nekem, a Blue Towerben. Ez persze nem volt gond, örültem, hogy jó helye van), de neki ez vagy nem jelentett semmit, vagy csak simán ki akartak használni.
Egy szobán osztoztunk hárman, ami nyilván nem volt kényelmes, de nagyon olcsón megúsztuk. Azt mondtuk pár hónap és külön költözünk, ez csak amolyan szükségmegoldás.
Én már februártól találtam is valamit, ahova mehettem volna, de nem, ők ki akartak onnan túrni minél hamarabb.
Hogyan? Akkor nem láttam át, de beletenyereltem a tutiba: rám néztek és belakot láttak bennem, akit jól át lehet verni: segít kijutni, melót és lakást szerezni, utána jól kitesszük onnan a szűrét.
November közepétől ez ment, jött arcomba a finom pszichikai hadviselés, a beszólogatások, a viták, veszekedések.
Próbáltam én leülni és megbeszélni velük a dolgot, de nem lehetett. Januárra pedig elfajultak a események.
Menet közben azért vicces dolgok is történtek.
Addig én soha nem használtam semmi drogot. Ok, alkoholt igen, de az mindenütt elfogadott, Ottó viszont nagyon szereti a füvet. Gondoltam verje bele a csalánosba, én is kipróbálom, hogy milyen. Vettem egy szép, jamaicás vízipipát és befáradtam a sarki fűszereshez:
- Egy gramm white widow-t szeretnék!
- Ok, 6 euró.
- Köszi, de áruld már el: mi a szisztéma? Még abszolút kezdő vagyok, soha nem téptem be, te biztos értesz hozzá: itt ez a pipa, hogy kell használni?
Dohánnyal együtt tegyem bele a füvet, vagy csak tisztán, dohány nélkül?
- Óóó, tisztán! Tegyél bele egy fél grammot, szívd el, jó lesz.
Kedves Olvasó, ha ilyen szituba keveredsz, meg ne próbáld! :)
Én akkor kis naivan hazamentem, sütöttem csirkecombot, mert tudtam, hogy ha az ember be van szívva nagyon meg tud éhezni, majd a konyhában kipróbáltam a pipámat.
Előtte nem is dohányoztam soha, de tettem amit kellett: felül begyújtottam, a csövön keresztül pedig szívtam a levegőt ahogy tudtam.
Azért okoskodtam is kicsit: először csak 0,3 grammot tettem bele, nehogy baj legyen.
Egy jointban is annyi szokott lenni, ha Ottónak az elég, nekem sok is lesz.
Elszívtam, de nem éreztem semmit. Az ideg kezdett csesztetni: nem igaz, hogy itt vagyok Hollandiában és nem tudom kipróbálni azt, ami legális!
Tettem bele még 0,2 grammot és arra emlékszem, hogy egyetlen gondolat kezdett kavarogni a fejemben: most azonnal tedd le a pipát egy biztos helyre, mert üvegből van. Utána menj be a szobába és ülj le.
Úgy tűnt, ez körülbelül 74 percig tartott, de végül leültem a fenekemre és hűha.
Nehéz leírni azt az érzést, nekem az volt benne a legfurább, hogy teljesen elveszti az ember az időérzékét: mintha nem is telne.
A mozgáskoordináció is nehezemre esett, de a legszokatlanabb a rövidtávú memória eltűnése volt: jöttem mentem a lakásban és nem tudtam megmondani, hogy öt perce voltam-e wc-n vagy sem.
Ez nem kellemes, de azért volt, mert túl sokat fogyasztottam: be kellett volna keverni dohánnyal, illetve csak sokkal kevesebbet szabad egyszerre eltolni.
Utána viszont a csirke tényleg nagyon jól esett : ) Mikor az ember abban az állapotban van, mindent sokkal intenzívebben érez: az ízeket, a hideget, minden felerősödik. Ezért olyan marha finom a kaja. (igen, a következő gondolatom nekem is az volt akkor, hogy milyen lehet így szeretkezni? Nos kipróbáltam, de 18 éven felüliekbe nem akarok belemenni. Tényleg teljesen más :)).
A válságot amúgy nagyon nem éreztük meg: munkánk volt, az árakkal nem volt baj egész decemberig.
De jött a rossz idő és Hollandiába (hogy máshová se) nem jött annyi turista, mint máskor. Harmadannyian se voltak és a szállodák hirtelen bajba kerültek: nem volt foglalás, nem tudtak nekünk annyi munkát adni, se fizetni.
A karácsony még eltelt és akadtak fizető vendégek, de januárban halál. Minden hónap 15. napján jött meg a fizetésem, de az Elegance, a cég ami közvetített január 14-n csődbe ment.
Szerencsém annyi volt, hogy volt biztosítás erre az esetre és a biztosító öt-hat hét után fizetni fog. Minden remek, de én ötven euróval a zsebemben álltam a ház kertjében és bentről már szűrődött kifele a napi veszekedés zaja.
Másnap kellett volna fizetni a lakbért, de nem tudtam. Munkám se volt, másikat találni abban az időszakban pedig lehetetlen volt.
Átmentem hát Ottóhoz, azon a csütörtökön ott aludtam.
Neki és Eráéknak is szerencséjük volt, mert az ő munkájuk nem szűnt meg, igaz nem kapták meg ők se a teljes bérüket, de annyit igen, hogy meg tudjanak élni addig, míg csillapodnak a kedélyek: mindenki azt mondta tavaszra helyre jönnek a dolgok, lesznek újra turisták: Amszterdam az mégiscsak Amszterdam. Royal with cheese :)
Valahogy összeszedtem egy buszjegyre valót és úgy döntöttem, hazamegyek Pestre.
Volt egy hostel a belvárosban, ahol kedves régi barátosném volt a tulaj és az is kongott az ürességtől. Kétezer forint volt egy éjszaka, de elég volt akkor kifizetni, amikor megjön a fizetésem: 1000-1100 euróról volt szó, amiből vígan kifizettem öt heti hostelezést.
Persze olcsóbb lett volna kivenni egy szobát valahol, de effektíve pénz nélkül jöttem haza: örültem, hogy meg tudok szállni valahol.
Haza, a családhoz nem mehettem: még nem állt velem szóba apám.
Az első költözés után (akkor Pestre mentem) jó egy évig nem is beszéltünk, utána normalizálódott valahogy a helyzet és elfogadta, hogy külön élek, vagy legalábbis úgy tett.
Mikor külföldre utaztam világot látni, akkor megint kitagadott egy időre, mert szerinte esztelen hülyeséget csinálok.
Tény, a végén pórul jártam, de addig rengeteg csodálatos élmény ért, amit egyetlen percre se bántam meg.
Hogy mi történt kedves Eráékkal? Tavaszig kihúzták valahogy, akkor újra beindult a biznisz és hirtelen nagyon sok lett a meló: rengeteg kelet-európai bevándorló hazaköltözött a válság idején, mint én.
Era nyárig maradt még, akkor megismerkedett egy szerencsétlen flótással és Budára ment, a lánya összejött Ottóval és még egy évig a büdöstanyán lakott: anyja hazamenetele után gyerekkori barátnőjével osztották meg a kéglit.
Én márciusig jól éreztem magam Pesten, a Nyugati mellett laktam és tanítgattam. Február közepén megkaptam az elmaradt fizetésem is, de a legjobb az volt, hogy kedves, rendes emberekkel élhettem egy fedél alatt.
Eni magyar szakos tanár, a férje japán tolmács és mindketten erdélyiek (tőle tanultam meg, hogy pityókás tokány = paprikás krumpli :))
Pesten egyikőjük se a szakmájában dolgozott, bár a srác kapott alkalmi munkákat, mikor fordítania kellett. Viszont sok ideje maradt beszélgetni és nagyon kellemes társaság, illetve érdekes az érdeklődési köre: a mongol társadalmat tanulmányozza szabadidejében. :)
Március közepére magamhoz tértem és újra buzgott bennem az életerő.
Kellemes híreket kaptam nyugatról is, így leszegtem a fejem, elhatározásra jutottam és újra nekiduráltam magam: Amszterdam készülj, nekünk elszámolni valónk van!
De legelőbb meglátogattam drága egykori munkatársaimat Prágában.
Tudod, Janisz és Mischó, akikkel még Sartin dolgoztunk együtt :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése