Kezdetek

Kezdjük az előzményekkel.
Szeretem a kronológiai sorrendet, na meg ennek az egésznek a lényege az lenne, hogy összeszedjem, rendszerezzem, mi is történt vélem és ezt csak úgy, csapongva nem lehet (bár nagyon csábít a dolog, mert 2007. után jönnek majd az igazi izgalmak :)).

Szakmám szerint nyomdász vagyok.
Szakközépsuliban ezt tanultam, amolyan kompromisszumként: édesanyám is szakmabeli (illetve volt, mert 40 év után, három éve nyugdíjba vonult és köszöni szépen, nem megy vissza félállásba, hiába hívják).
Mikor általános végén ki kellett találni, merre tovább, akkor még persze nem voltam biztos benne, mi is legyen a jövőmmel: vagy megyek majd egyetemre, vagy nem.
De ha nem, akkor egy sima érettségivel felnőttként nem sokat fogok tudni kezdeni, szóval egyértelmű volt a szakközép, ami ad egy b tervet.
Végül is leérettségiztem és 2001 őszén fizikus szakra iratkoztam a helyi egyetemen.
Miért oda?
Egyik első emlékem 1990-be repít vissza.
Sok dolog történt akkor: módszerváltás, amiből leginkább az maradt meg, hogy eltűntek a vörös zászlók az ünnepek idejéről. Kérdeztem apámat korábban, hogy az miért kell? A trikolór ok volt, azt értettem, de a másikra nem adott választ: majd megtudod, ha már nem lesz aktuális.
Októberben megszületett második öcsém, aki 8 évvel fiatalabb mint én és nagyon örültem neki.
Valamint jött a második osztály, már tudtunk olvasni és egy nap az volt a program, amolyan bemelegítés gyanánt, hogy elvittek minket a suli melletti könyvtárba. Volt valami foglalkozás is, de utána két óra szabad nézelődés.
Ott elkapott a varázs, itt csodák vannak! :)
Őskorról beszélünk: akkoriban még Commodore 64 se volt, se internet, vagy okosteló, facebook, csak két tv otthon. Mármint egy fekete fehér tv a nagyszobában (kétszobás, második emeleti lakásban nőttem meg, nagyszoba volt a szülőké, a kicsiben rosszalkodtunk mi, gyerekek), azon jött két csatorna adása :)
Így a könyvtár volt az ablak a világra, ahol mindennel lehet találkozni.
Elég hamar felfedeztem a csillagászat szekciót és az összes könyvet végignyálaztam, amolyan szerelem első látásra.
Az évek teltek és rájöttem, ezzel akarok foglalkozni.
De itthon csillagászként megélni...szóval innen jött a fizikus gondolat.
Fel is vettek, emlékszem a felvételi matekból volt, szóban.
Hadarok kicsit, hadartam ott is. Ott nagyon.
Három tanár ült bent, egyik Trócsányi prof., akiről már hallottam korábban is, illetve nyílt napon előadott nekünk.
Kérdezte:

- Matematikából mi volt a kedvenc része?
- Geometria.
- Na, ezt se mondta még senki. Rendben, akkor igazolja a párhuzamos szelők tételét!

Eszembe se jutott a tétel, nemhogy a bizonyítás :)
Kicsit rávezettek és mondtam valamit, végül is azt hiszem, kijött az eredmény is.
Végül max. ponttal vettek fel.

Hét éves lehettem, már suliba jártam, mikor panaszkodtam otthon, nem látok jól.
Persze, hogy a leghátsó padban foglaltam helyet, de akkor is látnom kellett volna rendesen a táblát.
Elvittek szemészhez, aki -5 dioptriás szemüveget írt fel.
Kiváltottuk, szédültem benne.
Apám fogta, kidobta a kukába: hülye az az orvos, nem kell neked szemüveg: ülj előrébb a teremben!
Így nem lettem szemüveges, csak továbbtanulás előtt, az alkalmassági vizsgálaton került ki a turpisság: tompa látásom van. (ráadásul + 1.5 dioptriát igényel a jobb szemem, a másik +3-t)
Ez azt jelenti, hogy mikor kicsi fiú voltam, az agyam elkezdte csak a jobb szememből érkező jelet feldolgozni. A bal szememmel nem nagyon foglalkozott.
Sok gyerek jár így, ekkor szokták a szemüveg egyik lencséjét letakarni, hogy korrigálják a hibát.
Nálam ez elmaradt és mire észrevették, már nem tehettek semmit, sok ideg elhalt.
Engem ez nem nagyon zavart és ettől még nyomdász is lehettem, viszont van egy mellékhatása a dolognak: a 3D-s kép úgy keletkezik az ember agyában, hogy a testről érkező képet az ember a két szemével külön-külön kicsit más szögben látja. Az agy ebből a különbségből alkotja meg a valódi képet.
Nos, nálam ez nem nagyon jön össze, így nem látok rendesen három dimenzióban.
Mindennapokban nem igazán zavar, csupán hegyet mászni rossz: felfele még hagyján, de lefele nagyon nehezen jövök, nem tudom eldönteni, milyen mélyet kell lépnem.
Így vagyok az ismeretlen lépcsőkkel is.
Mikor valami romos, régi épületet látogatok meg, ahol a lépcsőfokok nem ugyanolyan magasak, nos hát nem egyszerű lejönni rajta.
Egyébként jól vagyok, illetve ezért is szeretem nagyon a geometriát: megszoktam, hogy kb. el kell képzelnem a valóságot, ami a körülvesz, hisz nem látom. :)
Ez sokat segít a fizikában is, könnyen magam elé tudom vetíteni az adott jelenséget.

Tehát felvettek egyetemre és pofán vágott a szabadság: középsuliban egy adott menetrend szerint él az ember, reggel suliba megy, aztán hazajön és otthon van.
Nem nagyon akarok belemenni ebbe, a lényeg hogy voltak otthon gondok. Apám pánikbeteg, ami csak 2001 után lett kezelve.
Addig burjánzott benne a para és soha sehova nem engedte egyik gyerekét se.
Ennek az lett a vége esetemben, hogy 14,00-kor véget ért a suli, 14,25-kor már otthon kellett lennem (15 perc az út busszal), ha késtem öt percet már ment a másfél órás lelkifröccs, hogy azt hitték, meghaltam.
Barátok száma: 0, bulik: 0, e helyett könyvtárba is úgy kellett elkönyörögnöm magam.
Ez persze nem csekély mértékben forgatott be, ezért is volt nagy élmény az egyetem: reggel elmegy az ember és mondhatja azt, estig órái vannak (ami igaz is, csak el lehet őket lógni és nem kell igazolás az előadásokra :)).
Meg is buktam félévkor, amit nem volt könnyű kimagyarázni.
Otthon persze az egyetemet hülyeségnek tartották, menjek inkább melózni „állj be a sorba, más emberek se érik el az álmaikat, mégis elvannak!”

Én viszont másképp gondoltam. Makacs tudok lenni, mint egy öszvér és vannak dolgok, amiből sosem engedek. Ilyenek pl. az álmaim.
Maradtam hát az egyetemen, de mivel a tavaszi félévben túl sok órát nem tudtam felvenni, vállaltam némi diákmunkát, ez az ősöket is megnyugtatta.
Következő év őszén nagyobb lelkesedéssel és komolyabban estem neki újra a főtárgyaknak, gyakorlatok meg is lettek, mechanikából négy zh-t írtunk Trócsányinál, majd jött a vizsga.
Beugró gyanánt két példát kellett megoldani, az egyikre még emlékszem:
Kislány hulla hopp karikával játszik a sárga, kavicsos úton. Élére állítja a karikát, elindítja úgy, hogy forog a saját tengelye körül, de közben halad is magának előre a porban. Egy idő után a karika eldől és nyolcasokat rajzolva nyugalomba kerül a földön.
Hány darab nyolcast ír le?
Itt egy cifrább káromkodás elhagyta a csoport száját, aztán az a két ember, aki félig meg tudta oldani, vizsgázhatott.
Én búsan mentem haza a hírrel: most sem sikerült.

2003. február 3-n kezdtem dolgozni abban a nyomdában, ahol anyám is volt, illetve tanulókoromban is ott kentem össze magam nagy örömmel.
Eleinte segéd voltam, aztán gépmester lett belőlem.
Ilyen gépen kínlódtam két évet én is: https://www.youtube.com/watch?v=E80Hsn0EDVo
Szerettem ott lenni, pár nagyon érdekes élmény ért munka közben.
Egyik, hogy hat db, a videón látható masina volt egy nagy csarnokban. Mindegyikhez alkalmaztak két-két szakit, plusz kisegítő személyzetet, akik általában diáklányok szoktak lenni.
Az élet úgy hozta, hogy a tucatnyi szakiból 9-10 fő fiatal, huszonéves duhaj volt, szóval nagyon jó volt a hangulat.
Itt egy olyan légkör veszi az embert körül, aminek van egy nagyon kellemes varázsa.
Munkáscsaládból származom, 15 éves korom óta minden nyáron pénzt kerestem valahol, szal nem félek a melótól, itt pedig befogadtak.
Naná, mikor minden éjszakás műszakban (3 műszakban dolgoztunk, néha 12 órában: egyik héten reggel hattól este hatig, másik héten fordítva) italozgatni is lehetett a gépek közt.
Itt még a cocializmusból megmaradt munkamorál dívott: a főnökség is tudta, mennyit lehetne termelni egy műszakban és mi is tudtuk.
Ennek nagyjából a 60%-a volt a norma, de a fizetés is minimálbér környéki volt.
Cserébe szemet hunytak a rosszalkodások felett.
Így esett, hogy egyes júliusi éjszakákon kifeküdtünk a nyomda udvarára beszélgetni, nézni a csillagokat és fogyasztani a bort.
Arra lettünk figyelmesek, hogy eltűnnek a csillagok és pirkad: be kéne menni melózni :)
De sosem toltak le, max. akkor, ha már nagyon elkanászosodtunk.
Itt születtek az első barátságok és van, ami mai napig megvan ezek közül.
Egyik ilyen Feri, akiről lesz még szó később.
Neki van húga, aki Kakó névre hallgat: kiskora óta kedvence a kakaó és ma is minden napot azzal indít.
Az ő gyerekkori barátjuk Ottó.
Na de ne szaladjak előre nagyon : )

Történt pedig, hogy 2004 őszén odajött hozzám egy vörös hajú leány. 160 cm magas, szeplős, szóval esetem és azt is tudtam, hogy a Budapesti Műszaki Főiskolára jár levelezőn és nyomdamérnök szeretne lenni. Ez a szak ma már könnyűipari mérnök és az Óbudai Egyetemen tanítják.
Ugyanaz minden, csak a név lett más.
Másodéves volt a szentem, de matekból, műszaki mechanikából ismételnie kellett: tavaly a két matek zh-n 50-ből 2 db pontja lett.
Segítséget kért tőlem, mert én is abban az évben felvételiztem.
Bennem volt a továbbtanulás ingere és ha már a fizika nem ment, leszek mérnök, azzal is jól lehet keresni és kezdtem megszeretni ezt az életet.
De ősök lebeszéltek, Pest messze van, ne menjek, meg amúgy is minek az?
Csak kibukok és hozom a szégyent anyám fejére.
Abban maradtunk, egy évet halasztok és meglátjuk.
De ez a lány ezt akkor még nem tudta és megkért, tanuljunk együtt.
Ebből az lett, heti 4-5 délutánt (vagy délelőttöt, műszakfüggően) nála töltöttem és matekoztunk.
Nagy volt a para, az volt a szakon a szabály, matek I-en 65% bukik.
Ezt minden évben be is tartják, tudtommal ma is.
Cirka száz hallgató vette fel a tárgyat, mi pedig orrvérzésig gyakoroltunk.
Hamar kialakult a felállás, hogy ő a tanítvány és én vagyok a tanár.
Az egyetemen a matekot elég jól belém verték, emlékeztem is még a fogásokra, így sikerült neki a tárgy.
Később kérdezték tőle munkatársak:
- Na, milyen tanár?
- Nézd, tavaly ötvenből két pontom lett. Idén 41.

Ő elég független teremtés, albérletben élt már akkor három éve és unta a banánt: elege volt a minimálbérből és a Pestre ingázásból, mindig hajtogatta: költözzünk oda!
Nyomda ott is van, tanítani pedig tudnék, mert őt is ostromolják a csoporttársai, magyarázza el a matekot, vagy mondja meg, kihez jár.
21 éves voltam ekkor és beletette a fülembe a bogarat.
Hogyne, mikor otthon azt hallgattam, ő egy kis kurva és mi a fasznak kell ott lennem heti ötször?
Ezzel párhuzamosan azt verték folyton az orrom alá, miért nem csajozok többet?
Hát ki érti ezt? :)

2005 nyara.
Újra feltettem az ősök lejátszójára a pesti lemezt, a fősulit és jött a 'nem mehetek olyan messzire, mert megölnek.' Mármint a banditák a vonaton.
Közben műszak végén a nyomdával szemben működtetett pszichiátrián (sarki italbolt, csak így hívtuk) az ember egy sört se tudott meginni nyugodtan, mert sietni kell haza.
Betelt a pohár.

Augusztusban beszéltem a főnökömmel: egymás utáni két péntekre kértem egy-egy nap szabit.
Ebben a két hétben anyám éves szabadságát töltötte, tehát otthon volt.
Én azt mondtam, 12 órázom reggel hattól este hatig.
Hajnali ötkor kiléptem a lakás ajtaján és a nyomda helyett a vasútállomásra mentem. Vettem egy oda-vissza jegyet Budapestig és a napot titokban ott töltöttem.
Senki se tudott róla és hatalmába kerített a bizsergés, ami azelőtt soha: az az érzés mikor tudod, valami olyat teszel épp, ami helyes és ennek így kell lennie.
És amitől örökre meg fog változni az életed.
Élénken előttem van az a perc, amikor először jöttem ki a Keleti kapuján és megláttam a nyüzsit, megcsapott Pest szele.
Na meg a felismerés, hogy nem is olyan egyszerű megtalálni a buszmegállót, mert nagy ám a Baross tér. :)
Akkor jártam életemben először Pesten, de nem tévedtem el.
Albérleteket néztem és a másodikat ki is vettem.
Kauciót se kértek, 20000 Ft volt egy hónapra.
Kint, a halál faszán. :)
Rákoskeresztúron volt a ház, egy középkorú házaspár fogta a bitang nagy kertet és beépítették sok kis szobával.
Egy szobában két ember lakott, adtak mellé fürdőt és volt a kert végében egy közös konyha.
Első albinak több, mint tökéletes.
Fizettem és boldogan értem haza épp vacsorára. Fapofával megettem a kaját és előadtam a kitalált sztorit, mi történt ma a munkahelyen, hisz minden este el szoktuk ezt mesélni.

Rá egy hétre munkát mentem keresni ugyanígy.
Találtam is egy kisebb nyomdát, ahova felvettek másodállásba.
Fősuli mellé gondoltam tökéletes lesz, míg kialakul a praxisom. Mert mindenképp korrepetálásból akartam élni.
Mikor azzal a lánnyal tanultunk rájöttem, ez nekem való meló. Szeretem is csinálni, hadarásomon is segít és jó pénz van benne.

Eljött a szeptember 8., fizetésnap, illetve azon a héten kellett megejteni a beiratkozást is.
Természetesen most is a szokásos válasz érkezett: „felejtsd el, nem foglalkozunk semmilyen főiskolával, maradsz szépen a seggeden!”
Még ma is indulat ébred bennem, mikor leírom ezeket a sorokat.
Szeptember 3-n bementem a főnökhöz és elmondtam neki, mi a szitu: Pestre megyek, csinálom a sulit. A két szabadnap épp ezért kellett, úgyhogy most felmondok.
Megértette és sok sikert kívánt.
Munkatársak szintúgy.
Attól a lánytól nem tudtam elbúcsúzni, mert összevesztünk. Neki barátja volt, nekem érzéseim.
Eszem ágában se volt belerondítani a dolgába, de kiderült és nem akart velem többé szóba állni.
Megesik.

8-a, a nagy nap. Egyben csütörtök.
Délelőttös voltam, ami azt jelenti, 14,30-ra ajtóban kell lennem.
Csak háromra értem haza, mert elmentem az állomásra, megvettem a jegyet Pest felé. Csak oda.
Otthon életem balhéjára készültem, nem csalódtam apámban.
Ebédemet azért még elfogyasztottam (szeretem a fasírtot és a krumplipürét uborkasalátával :)), majd megkértem a szüleimet, üljünk le beszélni.
Elmeséltem, hogy én másnap be kell iratkozzak a suliba, az az utolsó nap az adminisztrációs héten.
Nem, nem mehetek sehova, ezt már megbeszéltük, most minek csinálom a feszültséget???
Én nem feszültséget akarok, csak diplomát.
Tudtam, hogy ez lesz a reakció, ezért már mindent elrendeztem: van albim és állásom is Pesten. Másfél óra múlva indulok, ma jött a fizetésem, ebből ki is jövök egy darabig.

Volt döbbenet, meg cirkusz: apám üvöltött, nem enged el, rendőrt hív, nem hagyhatom el a lakást.
Ezt ma se értem pontosan, de hát mikor az ember kiborul nem tud logikusan gondolkodni.
22 évesen ugye oda megyek, ahova akarok, nem lehet bezárni vagy ilyesmi.
„Akkor monoklival mész Pestre!!!” - kiáltotta és láttam, repül felém a tv távirányítója.
Elkaptam a fejem, így a falat találta el, szépen lehullott a vakolat.
Felálltam, összepakoltam, közben hallgattam a kiabálást.

Ami kellett utazótáskába került és 16,57-kor a Pest felé tartó IC-n ültem.
Még mindig remegett a lábam, de sikerült és úton voltam.