Budapest I.

Életem első albija. Volt benne egy érzés :)
Pest északkeleti csücskét sikerült megtalálnom, ahonnan a suli röpke hetven perc békávézásra volt.
Ez persze nem zavart, buzgón kezdtem bele a város felfedezésébe.
Budapest pedig minden, csak nem unalmas.
Lehet szidni is persze, hisz koszos, néha büdös és sok a kellemetlen alak, de nekem hatalmas élmény volt minden egyes nap, amit ott töltöttem.

Csütörtök este érkeztem meg a kecóba, fél tíz körül. Ledobtam a cuccom (egy darab, kb. harminc éves, bőr utazótáska) és lefeküdtem aludni.
A feladat adott volt: másnap el kell jutnom az egyetemre reggel kilencre és megoldani a beiratkozást.
Két problémám akadt: arról tudtam, hogy egy nappal korábban rendezték az elsősök adminisztrációját, tehát ezt lekéstem. Arra gondoltam, csak megdumálom őket valahogy.
A másik gondra akkor derült fény, mikor kipakoltam a táskám: az érettségi bizonyítvány bizony otthon maradt...
A harmadik reggel vágott arcon: fogalmam se volt, merre van Buda :)
A tulajtól kértem útbaigazítást, de neki se volt sejtése, hol lehet a suli.
Annyit sikerült kitalálni, hogy át kell mennem a Margit hídon, onnan villamos elvileg jár arra, amerre mennem kell.
Útnak indultam hát és negyedóra bolyongás után megtaláltam a buszmegállót, ami a metróig elvitt.
A távolban hegyek sziluettje tűnt fel, amit gyönyörűen festett meg a Nap.
Alföldi gyerek számára, aki életében háromszor ha látott hegyet, az első reggelen ennél szebb látvány nem nagyon volt elképzelhető.

Végül is eljutottam a célig, megkerestem a tanulmányi osztályt és kopogtam az ajtón.
Először találkoztam a jelenséggel, amit azóta is emlegetek: ha bemész a TO-ra azzal, hogy miért kék az ég, a válasz csípőből érkezik (mellé díjmentesen társul a minősíthetetlen hangnem): „nem tudjuk, rossz a Neptun!”
A Neptun az az online felület, amin keresztül az egyetemen folyó aktualitások zajlanak: jegybeírástól igazolás letöltésig, kérvényrimánkodásig minden.
A szerver pedig csak akkor nem főtt meg, ha egyszerre max. húsz felhasználó lépett be.
Egy egyetemen, aminek húszezer hallgatója van.
Akkor ezt én még nem tudtam, szóval elhagyta számat a következő mondat:
Jó reggelt kívánok, levelezős hallgató szeretnék lenni, de sajnos lemaradtam a beiratkozásról, ezt jöttem most pótolni.
Érkezett ám a köpködés, hogy de hát rossz a Neptun!!! :)
Végül is előásták a papírokat és leültettek, töltsem ki.
Menet közben elkérték adataimat, két fényképet és még pár dolgot, valamint az érettségi bizonyítványom.
Na, az maradt otthon, gyenge 220 km-re onnan.
Csuklottak kettőt (szerintem anyám is) és az index azon rovatába, ahol azt kell feltüntetni, hogy ’érettségi bizonyítványt szerzett itt és itt’ beírtak egy jó nagy, kövér és gálánsan elegáns kérdőjelet.
Persze ceruzával, hogy ha következő héten behozom, majd pótolják a hiányt (természetesen a mai napig nincs kijavítva :)).

Beiratkoztam hát, életem új szakaszához érkezett: havonta egy hétvégét kellett a suliban tölteni, mikor reggel nyolctól este nyolcig mindenféle óráink voltak.
Az első két félév alapozó tárgyakról szólt, mint anyagismeret, műszaki rajz, kémia, mechanika, matematika. általános mérnöki ismeretek.
Ez utóbbi hallgatók közti rövidítésben ámi, amit az indexben is így tüntettem fel. Félév végén vizsga (december 30-n, emlékszem), majd a hőn szeretett jegybeíratás a tanárral. Ekkor megjelensz kezedben az indexszel az ő ajtajában és reméled, sorra fogsz kerülni: rajtad kívül kb. 300 hallgató ébredt ugyanezzel a vággyal aznap és a fele hiába jött el.
De én sorra kerültem és a tanár, akit csak Mr. Heinekennek hívtunk, mert akkora sörhasa volt, kiakadt:

„Maga mégis hogy hogy képzeli, hogy általános mérnöki ismeretek helyett azt írja be a tárgy neve rovatba: ÁMI???
Hát hol érettségizett?”

Odalapoz és a kérdőjel fogadja...

Én személy szerint persze mohó kíváncsisággal vártam a matek és mecha előadásokat.
Naná, hisz évvel korábban már alaposan megtanultam az anyagot kedves első tanítványommal.
Vele kibékültünk aztán és meg is látogatott, mikor sulija volt. Ismeri a családom és a szitut, ahogy eljöttem, nem is hitte el egykönnyen, hogy megléptem az álmát.

Első matekórán egy modellalkatú lány mellé sikerült leülnöm alig hét nappal a beiratkozás után.
Nem én terveztem így, úgy alakult, de nyilván nem sírtam el magam a ténytől.
Jól eső érzés volt érteni azt, amiről a tanár beszél. Ennél csak a csoporttársak arcára kiülő kétségbeesés volt megindítóbb.
Nem, nem azért, mert lenéznék bárkit, vagy kinevetném őket: jövőt láttam bennük.
A sokkoló négyszer hatvan perces firkálás végén (mikor hieroglifákat karcolt a táblába a tanár + és – jelekkel, olykor egy-egy számmal tarkítva)  elhangzott a mondat, amit vártam: három hét múlva újabb konzultáció – amit egy finom zh melegít be.
Körülbelül 105 hallgató ült a teremben. halk moraj szaladt ablaktól ablakig.
Valakinek megcsörrent a telefonja, csengőhangja pedig Johnny Weissmuller híres kiáltása volt a Tarzan c. filmből.
Ezt követte a mecha, ami ha lehet még érthetetlenebb tárgy.

A következő három hétben én kellemesen berendezkedtem Pesten.
Minden nap másik buszra szálltam fel és mentem várost nézni. Kedvenc évszakom a tavasz, de mögötte máris ott toporzékol az ősz.
Imádok színes levelek közt sétálni, mikor még épp meleg az idő, de már nincs az a heresorvasztó forróság.
Szeretem hallgatni az örök nyüzsit, figyelgetni az embereket és nagyon eltévedni egy tökidegen helyen. Azt szoktam mondani, van szám, max. megkérdezem hol vagyok, ha nagy a baj, de csak hazatalálok.
Eddig mindig haza is találtam :)

Jack Lemmon kérdezi a filmbeli apját a Szomszéd nője mindig zöldebb c. örökbecsűben:

-Mit gondolsz, felhívjam?
-Ó, kit?
-Hát a nőt!
-Ide figyelj, édes fiam! Tudod, az első kilencven év...az viszonylag gyorsan elmegy.
Egy szép napon arra ébredsz, hogy már nem vagy többé nyolcvanegy. És onnantól kezdve már csak percekben számolod az időt, majd rájössz a legfontosabbra: egyetlen dolognak van értelme az életben, az élményeidnek. Mert az mindennél többet ér.
Szóval meg kell hágni azt a nőt!

Életem első 22 éve relatíve értelmetlenül telt hát el. Nagyon fontos dolgokat tanultam meg, de az csupa elmélet.
Élményekre vágytam és ez motivált az utóbbi tíz évben mindig és buzdít cselekvésre ma is: élned kell, különben nem volt miért megenni azt a sok bundás kenyeret.

Menet közben persze a hétköznapok teltek és szembejött a kérdés: ok, mit fogok ma enni?
Nem az volt a baj, hogy nem tudok kaját venni, hanem az, hogy addig csak a mosatlant vittem ki a konyhába, míg otthon laktam.
Gondoltam kezdjük valami könnyebbel: egyik első estémen rántottát akartam alkotni.
Tökegyedül rájöttem, ehhez kell tojás, vettem is tízet.
Felvertem tálkában és beleöntöttem a serpenyőbe. Olajat persze nem, hogy nem tettem alá, nem is vettem :)
Mikor próbáltam elmosogatni a leégett cuccost elég hamar megvilágosodtam, hogy ez így nem volt jó kombó.
Könyvtár, szakácskönyvek és elkezdtem kisakkozni ilyen bonyolultabb fogalmakat, mint rántás, meg habarás.
Gyorsan rákaptam aztán a főzőcskézés tudományára, rájöttem ugyanis, hogy halálosan jó kikapcsolódás:

1. a hasam és én eléggé szeretjük egymást, bár néha megtréfálom szegényt némi tömény itallal, akkor másnap szóba se áll velem. Ok, manapság már egyre ritkábban van ez így.
2. konyhában marha jó kísérletezni: fizikus vénám van, ez a játék nem áll tőlem távol. Na meg hatalmas érzés, mikor ehető lesz a főztöm. Ennél csak az a jobb, mikor más is meg tudja enni.
3. kotyvasztás közben lehet zenét hallgatni és ki lehet nyitni egy üveg finom bort. Míg ügyködsz, ezek ellazítanak, ami nagyon jól tud esni az ember testének egy fárasztó nap végén.
4. a nők általában szeretik, ha egy férfiember feltalálja magát a konyhában és bizony szereztem már pár gólt egy-egy meglepetésvacsival :)

Így hát mióta egyedül élek egyik hobbimmá vált a főzés és ma már bonyolultabb kajáktól sem riadok vissza.

Az a félállás aztán, amit sikerült összeszednem a második augusztusi túrám alkalmával hamar fuccsba ment: ilyen a nyomdászszakma, sajnos haldoklik szép hazánkban.
Ennek oka a rendszerváltás, illetve az elmúlthuszonötév (nem politizálok, ez csupán megfigyelés): előtte sok, nagy nyomda működött itthon, bennük dolgozott rengeteg ügyes kezű szakember. Mikor szabaddá lettünk, sokan nyitottak kis nyomdákat.
A csúcson, 2005-2007 körül háromszor annyi nyomda volt Magyarországon, mint mondjuk Németországban (természetesen figyelembe véve az arányokat).
Már az egyetemen is azt beszéltük a tanárainkkal, mi lesz ebből?
Két út van: a felesleges cégek vagy szép lassan halnak ki, ahogy a kapitalizmus kibontakozik itthon és beáll egy egyensúly, vagy lavinaszerűen bezár tízből nyolc kis nyomda, mondjuk egy gazdasági válság idején.
Én már külföldről néztem végig, de az utóbbi verzió következett be 2008 után és ma se nagyon tért még magához a szakma.

De ettől függetlenül 2005. szeptemberében heti két-három napot dolgozhattam annál a cégnél és kerestem is némi pénzt, ami az első zh idejéig jól jött.
Mert jött ugye a következő konzultáció, amikor is megírtuk amit meg kellett.
Másnap is volt matekóra, addigra ki is javították és a nagy többség nem volt mosolygós kedvében.
Ekkor fogtam egy A/4-es papírt, ráírtam a következőket:

Sziasztok!

X, Y vagyok, én tanultam már ezt a matekot-mechanikát korábban, mikor fizikushallgató voltam itt és itt.
Most magántanárként működöm, nagyon szívesen segítek, ha nem sikerült ez a dolgozat úgy, ahogy szeretted volna.
Jöjjenek a tények: Pesten élek és itt házhoz is megyek, de te is jöhetsz hozzám (Rákosborzasztón lakom), 1200 Ft/60 perc.
Hagyd meg itt a neved és az elérhetőséged, jelentkezni fogok.

Ezt a papírt aztán odaadtam a mellettem ülő csoporttársnak, hogy add tovább!
Mire visszaért hozzám, 14 db név és emil cím, vagy telefonszám került rá.
Ez a 14 ember tanítványom is lett és beindult a biznisz.
Kis számolgatással korábban rájöttem én, ha csak napi négy órát tanítok, az napi 4800 Ft nettó. 25 nap alatt 120 ezer Ft. (aztán olyan napjaim is akadtak, mikor reggeltől estig tizenegy órát adtam)
Otthon havi 65000 Ft volt a nettóm, Pesten pedig a havi kiadásaim kb. 50 ezret tettek ki (akkor még albim húszezer volt, kaját-utazást megoldottam a többiből).

Magyarul egy kúrvajó élet köszöntött be, plusz összejött az, amiről titkon álmodtam: a következő konzultáción már úgy jött oda hozzám egy csaj, hogy: te vagy x,y? Sokat hallottam rólad, beleférek még az idődbe? :)
Én meg csak néztem ki a fejemből: ez mind valóság? Ráadásul ilyen könnyen megy? :D

Ennél persze sokkal jobbak voltak maguk a hétköznapok: minden nap úgy keltem fel, hogy abból élhettem, amit amúgyis szerettem csinálni.
Idővel aztán nem csak csoporttársaimat készítettem fel, ahogy közeledett a vizsgaidőszak és teleszórtam Budapest összes felsőoktatási intézményét a hirdetéseimmel, sorra jöttek a különböző emberkék Kodolányis turizmus szakostól a Műegyetemes építészmérnökig.
Valamilyen fura oknál fogva a diákjaim 80%-a lány volt.
Nem én szerveztem így, egyszerűen sokkal több csaj hívott fel, aminek az eredménye az lett, hogy ha megkérdezte valaki, miből élek, ezt válaszolhattam:
Nézd, általában egy, másfél órát töltök kettesben egy egyetemista, vagy főiskolás lánnyal, közben matekozni kell, amit szeretek és a végén még ő fizet érte! :)

Mondhatni arany élet és menet közben jöttek a meglepik.
Pl. Linda, az a modellalkatú lány, aki mellett ültem az első sulis napon.
Ő is diákom lett és jó barátokká váltunk.
Mesélte is később, hogy mikor a matekóra közepén elővettem az aznapi Blikket és elkezdtem olvasni, akkor arra gondolt, vagy nagyon értem az anyagot, vagy máris teljesen feladtam.
Később ő abbahagyta a sulit, mert Olaszországban ment férjhez, de az első féléven azért átvergődtünk valahogy. : )

Bejött hát az élet és hamar új barátaim is lettek: sok tanítvánnyal jól elhülyültünk, többükkel mai napig jóban vagyunk és beszélünk.
Mind anyuka, vagy apuka már és diplomáztak, csak én járok ilyen fura utakon :)

Folytatása következik.