Firenze

Szóval eldőlt, hogy a következő állomás Firenze és ide már nem egyedül megyek.

Illetve de, mert Erának még haza kellett mennie egy hónapra, elintézni pár hivatalos dolgot.

Szeptember 15. volt az utolsó munkanapom, Krionasék hazamentek Szalonikibe (ami egyébként egy nagyon szép város, én beleszerettem, mikor arra jártam. Ok, a tömegközlekedés khmm, khmm, de az utak, a házak, a terek szóval a város képe nagyon tetszetős. A történelme meg...1500 éves templomot lehet látogatni: nem vagyok ugyan vallásos, de ami szép, az szép :)) és ott hagyták nekem a kecót, egy hetet még ott tölthettem magamban.

Kb. kaptam egy nyaralást ingyen az utószezonban. :)

Era lánya is kijött Sartira két hétre, megismertem és kitaláltuk a tervet: ők ketten október közepe körül, második felében tudnak utánam jönni, addig én feltérképezem a toscanai körülményeket.

Igen, de hogy jussak oda?

Egyik módja volt a játéknak, hogy hazajövök, Pestről pedig repülő.

Ez nem izgalmas :)

Az elv az volt, hogy ott a térkép, minden város közt jár valami buszjárat, átbuszozom hát az Adria partjára. 

Onnan komppal át lehet úszni Olaszországba, Bariból pedig vonat visz Firenzébe.

Minél többet szerettem volna látni a világból, na meg ez kalandos útnak ígérkezett. :)

Neten kifigyeltem mindent, sikerült összehozni a menetrendet.

Vagyis Sartiról busszal Thesszaloniki. 

Szeptember 23-n, reggel hat körül indultam, négy óra az út.

Onnan helyközi buszjárat viszi a magyart Iguomenitsa városába, ahol van kikötő.

Sarti - Thessaloniki

Thessaloniki - Igoumenitsa

Háromóránként indul komp Bariba, ami az olasz csizma sarkantyúján van.

Gondoltam, onnan vonattal megközelítem majd Firenzét, de mikor jegyet vettem a pénztáros néni Anconát ajánlotta: sokkal északabbra van és kb. ugyanannyi a jegy.

Így hosszabb lesz a hajóút: este hatra értem az Adria partjára (hát igen, széles az a görög félsziget) és fél nyolckor indult a komp.

Addig vacsiztam még kis görög kaját, lógattam a lábam a langyos tengerben, sasoltam a horizontot és feltűnt a távolban egy piros-fehér valami.

Közeledett és egyre nagyobb lett, végül észrevettem, hogy az oldalára pedig az én hajóm neve volt írva. Jegyemen szerepelt a nevem, adataim és a komp neve, 
Maria azt hiszem (mi más is lenne... :)).

Én azt hittem, hogy egy komp lesz, most mekkora egy komp?

Ez egy tizenegy szintes hatalmas hajó volt, aminek a fedélzetére váltottam jegyet.

Ehhez nem járt kabin, vagy ágy, de az éjszakát a csillagos ég alatt tölthettem a nyílt tengeren.

Addig sose voltam ilyen úton, gondoltam itt az ideje és majdcsak lesz valahogy.

Este fél nyolckor indult hát a hajó és másnap reggel, 11-kor kötöttünk ki Anconában.

Találtam róla egy videót:

Komp

Mikor kiköt, az se egy semmi látvány. 

A hajó tatjánál lehet beszállni, ezért megfordul a part mellett és betolat a stéghez. Egy akkora hajó, amibe aztán kamionok parkolnak be. Hát, pislogtam.

Akkor is, mikor egy vadidegen bámészkodó megveregeti a vállam.

Megfordulok és kezében van a jegyem. A farzsebemben tartottam, ahonnan indokolatlanul gömbölyded fenekem megoldotta és kieshetett.

Észre se vettem, de szerencsémre a kolléga igen, különben izzadtam volna egyet...

Beszálltunk hát a hajóba, ledobtam a motyóm és pár órán át csak mászkáltam benne, nagyon érdekes élmény egy ilyen.

Van benne minden, mintha egy plazában lenne az ember és a bárban ülve nem is érezni, hogy épp szeljük a habokat.

Semmi imbolygást se tapasztaltam, tengeribeteg se lettem, szóval nagyon tetszett.

Éjszaka pedig kiálltam a tatra, ott többszintes kilátó van és valamiért senki se volt ott.

Felmásztam a legmagasabb pontra felettem olyan csillagos ég, amit még sose láttam.

Megdöbbentő tud lenni, mikor az ember a semmi közepén úszik a vízen és az egyetlen dolog, ami a külvilágot sejteti az a hajó motorja által húzott tökegyenes vonal, ami Görögország felé mutatott.

Reggel sirályok kiáltozására ébredtem és arra, hogy kellemes, sós és hideg szél fúj.

Megnéztem a napkeltét és néha már fel-felbukkantak Olaszország partjai a távolban.

Ekkor nagyjából párhuzamosan haladtunk a partvonallal észak felé, 4-5 óra lehetett még a célig.

Delfinek ugráltak a hajó orránál, ami hát szintén afféle soha nem felejtős dolog.

Toltam valami reggelit és gyönyörködtem az akkor már nagyon közelinek tűnő olasz szigetekben.

Belülről se semmi, mikor kiköt egy ilyen komp.

Lassan megfordul, Ancona hegyes sziluettje totálban megmutatja magát (ekkor a fedélzet már le volt zárva, be kellett mennünk a kijárat közelébe, én a fullpanorámás bárban foglaltam helyet) és azt látod, hogy az ablaknál lévő korlát egyre nagyobb szöget zár be a vízszintessel: forgás közben megdől a hajó. Látványos :)

Hajnal

 

Ancona

Megérkeztem Anconába.

Mondják az olaszokról, hogy szépséges anyanyelvükön kívül más nyelvet nem nagyon ismernek.

Ez tényleg így van: Ancona egy kikötőváros, ahol rengeteg külföldről érkező ember fordul meg és mégis, mikor batyummal a vállamon (csak egy testesebb utazótáska volt nálam, semmi bőrönd vagy ilyesmi, valahogy így: 0,47 ), nos akkor egymás után négy part menti bárban se tudtak angolul.

Végül elővettem a logikus agyam: ott az az utazási iroda, ott már csak tudnak alienül!

Igen, tudtak és megmondták, hogy a főutat követve olyan két kilométeres séta a vasútállomás.

Lehetett vagy 598 °C, felhő se mászkált az égen, én meg kezdtem fáradni, hisz akkor már 29-30 órája úton voltam.

Na de csak odaértem a vasútállomásra és megvettem a jegyem. Bolognában át kellett szállnom és délután négykor ott voltam: végre Firenze!

Még tizenéves koromban fedeztem fel magamnak Leonardót.  

Műszaki szakközépbe jártam és nem volt semmi művtöri óránk, igaz műszaki rajz viszont három éven át elkísért minket, amit nagyon szerettem. Nem nagyon van kézügyességem, de itt úgy lehet alkotni, hogy körzővel - vonalzóval ábrázolom azt, ami szép, nagy fejemben megszületik. Jobb esetben, rossz esetben valami hülyeséget kell megszerkeszteni :)

Van bennem egy pedáns én is: egy olyan pasi, aki szereti a rendet, az utolsó milliméterekig kiszámított dolgokat.

Igen, munkálkodnak bennem a végletek.

Az ábrázoló geometria pedig épp ezt követeli meg, egy tized milliméteres rontás is elcsúfíthatja az összképet.

Nem beszélve arról, hogy ha egy összeállítási rajzot csinál az ember, akkor nem hibázhat, különben nem lehet legyártani az adott alkatrészt.

Így történt, hogy bár nem követelték meg, de profi felszerelést kuporgattam össze a zsebpénzemből, semmit se húztam meg szabad kézzel, erre jó a görbe vonalzó és társai.

Ok, szabványbetűt kézzel rajzolom, egyrészt egy nyomdász a betűkkel legyen jóban, másrészt tanárom is azt tanította: addig nem tudsz jól műszaki rajzolni, míg sablonnal készíted a szabványbetűidet!

Ez talán onnan jutott eszembe, hogy nemrég otthon voltam és megtaláltam az eszközeimet, most, a tomboló kánikulában egy érdekes alakú pipát tervezgetek a fejemben és próbálom megalkotni az összeállítási rajzát úgy, ahogy annak ki kell néznie. 

Tudom, tudom a XXI. században van már autocad, de a dolog lényege a hobbi, csinálni valamit csak úgy, mert jól esik.

Na de elkalandoztam.

Szóval csak általánosban volt rajz óránk, de az elég lightosra lett kitalálva, így esett, hogy egy nap a könyvtárban találtam egy könyvet a reneszánsz művészeiről és egyből szerelmes lettem.

Jött Leonardo, akiről rengeteg irodalmat szereztem be és egyszer mindenképp el akartam jutni a városába.

Másik okom kicsit viccesebb, de attól igaz: Anthony Hopkins Hannibálja az egyik kedvenc filmem, rengetegszer láttam és az is itt játszódik részben.

2in1, elmegyek minden forgatási helyszínre! :)

A terv az volt, hogy itt telelek, keresek valami munkát amiből fenn tudom magam tartani és tavasszal majd meglátjuk.

Első körben kellett valami szállás.

Erre van egy nagyszerű megoldás, a hostel fogalma.

Ez úgy néz ki, hogy egy teremben 8-15 db ágy van, minden ágyhoz egy kisebb szekrény és az ember hátizsákos turistaként el tud tölteni rövidebb-hosszabb időt a városban.

Kényelmetlen, nem egy otthonos albérlet, de vannak pozitív oldalai is a dolognak.

Egyrészt olcsó: 10-12 euró egy éjszaka egy ilyen helyen, ami havi 300-350 eurót jelent. Egy kiadó szoba is ennyi, szóval nem fizetek rá.

Másrészt jönnek-mennek egy ilyen helyen az utazók és minden nap újakat ismerhetsz meg. Mikor épp erre vágysz, akkor ez egy erős pozitívum.

Harmadrészt ezek általában koedukáltak, ami ad egy kellemes ízt a történetnek.

Még indulás előtt kifigyeltem a neten egy olyan hostelt (ezen az oldalon, talán valakinek hasznos lesz: www.hostelworld.com), ahol 13 euró/éj és nincs messze az állomástól. Csak végig kellett sétálnom egy hosszabb utcán.

Odaértem, becsekkoltam, megkaptam az ágyam számát, ami mellett hét másik sorakozott a szobában.

Eredetileg ez a hely többszobás lakás volt, minden helység szép, nagy és tágas, tehát el lehetett benne férni.

Adott volt két ágyanként egy zuhanyzó, nagyjából tiszta körülmények közt.

Célnak megfelelt, de az bántott, hogy nincs konyha.

Na nem akartam egyből főzni, de úgy gondoltam, egy ideig ilyen helyen fogok lakni, míg nincs munkám, illetve nem mértem fel a terepet: hol és mennyiért érdemes szobát bérelni.

Érdekesen módon ahogy lepakoltam és dobtam egy zuhit elmúlt minden fáradtságom.

Lehet az izgalom is tette, hisz már maga az út is akkora élmény volt, hogy több nap kellett feldolgozni és még ma is élénken emlékszem pl. a tenger illatára.

Átöltöztem és tettem egy kisebb sétát a környéken, betértem egy-két abc-be felmérni az árakat, hisz ebből elég jól ki lehet olvasni, mennyire drága ez a város.

Nagyon az. 

Amsterdamban akkor 70 centért vettél egy kg kenyeret, Firenzében a legolcsóbb 2,5 euró volt. És sorolhatnám, minden drágább arrafelé, pedig nem is a belvárosban és nem frekventált helyen voltam, hanem egy mezei átlagközértben.

De az utcák, a hangulat azonnal magába szippantott és alig vártam, hogy felfedezhessem a szebb részeket, megtaláljak mindent, amire kíváncsi voltam.

Először viszont szétaludtam az arcom.

Másnap, tíz körül tértem magamhoz, lebotorkáltam a recepcióhoz és megkérdeztem, mikor kell kicsekkolni. Csak egy éjszakát fizettem ki ugyanis, mert kinéztem három másik, hasonló szállást a városban, ahol már konyha is van, lehet kotyvasztani. Látva az árakat nem akartam minden nap éttermes pizzát enni.

Délig kellett elhagyni a hálótermet, de estig ott hagyhattam a cuccom náluk, vigyáztak rá.

Ez kapóra jött, elsétáltam hát az első címre.

DannyHouse volt a neve és így néz ki:

A szállás

A név már szimpi volt, talán itt tudnak angolul és jó lesz információbányának.

Egy széles sugárút vitt oda, a belváros és a szebb helyek kb. 25 perc sétára lehettek onnan, szóval nem egy kiemelt hely, de nekem megfelel.

12 euró egy éjszaka, egy fiatal srác, Lorenzo a tulaj, aki a nap 24 óráját ott tölti, amolyan tipikus olasz: alacsony, köpcös emberke, akinek a szájából ha nem pasta, akkor pizza lóg ki. :)

Iszonyat szimpatikus volt a hely is, alapból tetszett az, hogy egy igazi olasz, gangos bérházban vagyunk, minden eredeti, a szomszédok reggel munkába mennek, vagyis bele lehet kóstolni az itteni mindennapokba, nekem pedig épp ez volt a heppem.

Nem beszélve arról, hogy ez a jövőmet is segítette, hisz itt akartam maradni egy időre.

Na de a szálláson igen, volt konyha, net és minden nap ingyen reggeli. Benne van az árban. Tipikus kontinentális dologról volt szó, tehát bacon, főtt tojás, kenyér, vaj, lekvár, tea, kávé stb.

Ingyen van és finom = tökéletes.

Ráadásként minden másnap este Lorenzo főz vacsorát, aki eszik eszik, aki nem nem.

Ez is ingyen van.

Nekem se kellett több, aláírtam amit kellett és kifizettem előre három hetet, nekem itt jó lesz.

Így is lett és baromi jó döntést sikerült hozni, mert nem voltam egyedül: a helyen kb 25-30 ember férhetett el max. és volt egy 8-10 fős kemény mag, akik épp azt tették, amit én. Volt akik hippibben adták elő, szóval minden nap más műemléknél álltak meg és utca zenéltek, mások a nyelvet tanulni jöttek, mások csak lazítottak.

A napom úgy nézett ki, hogy reggel 7-7,30 körül felijedtem, kitotyogtam a konyhába reggeliért, ahol Lorenzo hatalmas 'Boungiorno!' köszöntéssel fogadott és jöttek is a finom falatok. Reggel hét és tíz közt volt reggeli, amit persze nem mindenki vett igénybe, de én minden alkalommal ott voltam.

Na nem csak a potyára mentem, nagyon szeretem a reggelek hangulatát.

Lassan ébredek fel, kell 20-25 perc, mire teljesen bebootolok és addig olyan imbolygó gyerekzsiráfként közlekedek, meg nézek ki a fejemből.

Ebben az állapotomban lehuppanok az asztal mellé, ahol már ott meséli az aktuális álmát a hosszú hajú Anton, a 20 éves új-zélandi srác, ki büntiből lett ide zavarva, mert bukott művtöriből. Mellette Jenny a chicagoi, tipikus amerikai külsejű (szőke haj, flaneling és stb.) lány a nyelvkönyvét bújja, Kirstie és Hannah a londoni szépségek pedig bájosan mosolyognak: ők se tudják még, hol vannak.

Kirstie csuklóján négy darab Szigetes karkötőt számoltam meg, aztán előadtam neki, hogy igazi, tősgyökeres pesti pali vagyok, azonnal jó lettem nála. Ez a két gyerekkori barátnő azt vette a fejébe, hogy a nyári szünetben (Oxfordra jártak vmi humán szakra) bejárják az összes EU-s országot: 4-5 nap/város.

Így is tettek és sokat beszélgettünk, akkor már két hete Firenzében voltam és el is kísértem őket erre arra.

Mikor tovább utaztak Róma felé lelkemre kötötték, hogy elküldöm a képeket és regisztrálok arra a facebook nevű oldalra. Mondtam ok, értetek bármit, bár nagyon nem izgatott ez az új közösségi site, épp elég volt nekem az iwiw. Ők viszont azon soha nem lesznek fent, de kapcsolatot szívesen tartanám velük, szal regisztráltam. :)

Elmentünk a vonatállomásra és úgy megöleltek, hogy még ma is érzem. Aranyos csajok :)

Anton, Hannah, Kirstie és Jenny

Reggeli után elindultam a belváros felé.

Fülesben ment a zene és gyönyörködtem, élveztem a szitut: pénzem volt elég, decemberig nem voltam gondban. Arra elég hamar rájöttem, hogy ez a firenzei tél nem fog összejönni: egyrészt tényleg kell az olasz nyelv, Olaszországban angollal esélyed sincs.

Plusz kezdtek jönni a hírek a szarviharról: kitört a világválság.

Indult a pánik Firenzében is, most mi lesz?!

Beláttam, tűzoltásra van szükség, kezd izmosodni a szitu.

Beszéltem Erával, Thijsszel és kitaláltam a B tervet: visszamegyek Amsterdamba.

Melóhelyre visszavártak, Era is benne volt lányával együtt és így osztoztunk a lakbéren.

A húzós időket átvészeljük ott.

Ottóval beszéltem aznap este, mikor ez megfogalmazódott bennem, első kérdése az volt:

-          Most a világ melyik sarkában vagy?

-          Firenze.

-          Pff.. :)

Okok, beszélek Botival, gyertek. Úgyis épp most költözöm el egy másik albiba, de Haarlemen belül, szóval tudsz időzíteni, barátom! :)

Így történt, hogy minden el lett sikálva, csak meg kellett szervezni az utat. Ehhez hazajöttem, Pestről pedig életemben először repülővel érkeztem Eindhoven városába.

Na de ne szaladjunk előre, van még mit mesélnem.

A város...azt nem lehet leírni.

Tényleg olyan a belső része, mint 500 éve, csak modern kiegészítőkkel, mint pl. villamosság.

Ezen felül az épületek, az utak, minden elképesztő.

Először a Duomo-t találtam meg. Ez egy bazilika, ami azért érdekes, mert a kupolája nem olyan, mint pl. a Szent Péter székesegyházé Rómában: az csúcsos, egy kúpra emlékeztet. Minél csúcsosabb egy kupola, annál könnyebb megépíteni.

Nos, a Duomoé tökéletes félgömb. 

Egyrészt ez látványnak se semmi, másrészt az építése idején (1430-as évek) még messze nem állt rendelkezésre az a matematika, ami kell hozzá. Ezt majd Newton találja ki és írja le a Principiában, 1687-ben.

Akkor hogy a francban építették meg? Jó kérdés, nem tudni a választ. :)

A bazilika mellett Giotto tornya magasodik, 1359-ből.

84 méter magas és valami elképesztően szép. 

Sajna nem lehetett felmenni, de a kivitelezéséről annyit, hogy mikor Giotto megbeszélésen volt a város vezetőjénél, ahol arról döntöttek, ő kapja-e a torony építését, akkor megkérték: adja bizonyosságát művészetének. Ő pedig rajzolt egy tökéletes kört. 

Szabad kézzel.

A tér másik felén egy kisebb kápolna áll, hatalmas bronzkapukkal, amit nem evett meg a patina, pedig anno itt keresztelték Dantét.

A Duomo híres kupoláját Vasari freskói díszítik, aki szintén közel áll hozzám: Leonardo kortársa volt, személyesen ismerte és ő írta az első és a leghitelesebb életrajzát. Megtaláltam még rég a könyvtárban és imádtam a stílusát. 

Most pedig letaglózón magasodtak fejem fölé a művei.

Ott bámészkodtam, mikor magyar szó csapta meg a fülem. Akkor már majd’ egy hónapja egyetlen magyar szót se hallottam, oda is csapódtam hát: egy turistacsoportot vezettek épp körbe és a fenti sztorikat az alien drivertől tudom : )

Persze amúgy semmi közöm nem volt hozzájuk, egyik nyugdíjas párnak fel is tűntem és hallottam a hátam mögött: Te, te! Ki ez a fiatalember, te láttad a buszon? :)

Duomo és Giotto tornya

Az nyolcszögre emelt épület a kápolna, ahol Dantét is keresztelték

A Duomotól balra nyílik a Via Roma, egy szép, hosszú sugárút, ami egész a folyóig, az Arnohoz vezet.

E fölött sok híd ível, a leghíresebb (és legszebb is) a Ponte Vecchio, ami szintén középkori maradvány. Régen üzletek sorakoztak rajta, amiben csak és kizárólag ékszereket, aranyat, drágaköveket lehetett árulni. Ma már csak a bodegák vannak meg, de az embert pofán vágja a múlt szele.

Na és a híd széléról hihetetlen szép tud lenni a város, különösen a késő délutáni órákban.

Első ilyen sétámon eleredt az eső, de csak épphogy esegetett. Nagyon bejön ez a fajta eső, mikor a harminc fokos hőséget kicsit megenyhíti, bejárja a tereket az a jellegzetes illat és nedvesek az utak, a házak falai.

Imádok ilyen körülmények közt bolyongani, na meg a sok félénk emberke, akik azt hiszik, elolvadnak az esőben jól el is tűnnek a francba. 

Egyébként a kiemelt helyek tele vannak.

Ponte Vecchio

Szóval sétálgatok, keresek valamit, ami a legeslegkedvencem: a Palazzo Vecchio.
Ez Firenze főtere, ott a városháza, előtte állt 1891-ig a Dávid szobor, akkor döntöttek úgy, hogy a galambok elől csak meg kéne ezt a csodát védeni, szóval betették egy múzeumba, a helyére pedig egy másolat került.

Nem tudtam, pontosan merre van ez a hely, míg kerestem, belefutottam valami másba.

Egyik kedvenc jelenetem ez a Hannibálból, erre mit ád Isten, egyszer csak ráeszmélek, hogy épp azon az utcasarkon állok, ahol Hannibal sétál át kezében újsággal.

Erről kell egy fotó :)

Utána meglett az az oszlopos tér is, de akkor nem volt ott semmilyen piac.

Viszont az a vaddisznós szökőkút megvan és azért olyan fényes a bronzmalac orra, mert babona szerint aki megsimogatja, egyszer még visszatér ide.

Szóval valamikor tuti járok még Firenzében. :)

Niels Bohr (fizikus, hozzá fűződik az atomelmélet) dolgozószobája bejárata felett függött egy szerencsehozó patkó.

Egyik látogatója kérdezte:

-          Csak nem hisz egy ilyen badarságban, professzor úr?

-          Ugyan, dehogy! De azt mondják, annak is segít, aki nem hisz benne.

Folytattam a sétám és bekukkantottam egy sikátorba, mikor is elém tárult a Palazzo Vecchio körvonala.

Este volt, már lement a Nap és hasonlóak voltak a viszonyok, mint a fenti videóban.

És ott volt. A tér, az a hihetetlen épület, előtte a Dávid mása, körben rengeteg műemlék: egy csoda az a hely.

És a tudat, hogy ezt láthatták Ők is: da Vinci, Bounarroti, az öreg Sandro és a többiek, hát letaglózó tud lenni.

A Palazzo (ami mai napig városházaként üzemel, vagy 600 éve) mellett, tőle jobbra van egy szélesebb utca, ami a folyó partjára vezet, bal oldalán az Uffizi, a város múzeuma áll, benne a legszebb remekekkel.

Az épület előtt pedig a város nagyjainak szobrai, mind egy-egy oszlopon, életnagyságban megörökítve ezeket az óriásokat.

Egyik nap régi tanítványom emailt írt, miben segítséget kért mechanika házijához. Fogtam hát a füzetem és leültem Leonardo szobra alá, ott oldottam meg a példákat.

Közben megcsapott az ihlet és akkoriban sokkal matematikásabb napjaimat éltem, ma fizikusabb vagyok.

Szóval egy ideje foglalkoztatott egy bizonyítás, hogy lehet egyváltozós, összetett függvények magasabb rendű (akárhanyadik) deriváltját egy képlettel gyorsan kiszámolni a helyett, hogy az ember egyesével lederiválná a függvényeket.

Ott, a macskakő mellett ücsörögve, többszáz éves épületek közt a fantámat kortyolgatva és a forgatagtól kicsit hátrébb húzódva nekiestem a levezetésnek újra és kijött. 

Később találtam rá a neten, hogy ez már vagy 150 éves eredmény és di Bruno formulának hívják, de sebaj, ettől még volt valami utánozhatatlan hangulata ennek az egésznek. :)

Jobbra az Uffizi, mögötte a Palazzo Vecchio és a háttérben ott magasodik a Duomo is

Dávid mása a Palazzo előtti téren

Palazzo Vecchio este

És a Palazzo Vecchio úgy 150-200 évvel ezelőtt

Egyik nap, a szokásos városnézésem során utamba esett a Mediciek kápolnája.

Ez egy hengeres, kb. 15 méteres épület, ide temették az összes Medicit, mikor 1737-ben ki nem halt a dinasztia.

Általában zárva van az érdeklődők elöl, hisz mégiscsak egy sírhely, de akkor abban az öt hétben, míg ott voltam egy vasárnap ingyen be lehetett menni. Nem is nagyon hirdették ezt, csak arra jártam korábban és láttam a kiírást a kapun.

Persze olaszul, de a lényeget ki tudtam venni.

Természetesen elmentem és nem csalódtam.

Az épületet Michelangelo tervezte és részben ő is festette ki, az ő szobrai díszítik.

Iszonyat szép az egész, volt benne egy összefoglaló is a család nagy alakjairól, illetve egy kisebb terem, amit sose felejtek el.

Kör alapra húzták fel a falakat, csupán egyetlen ajtó vezet a helységbe, se ablak se semmi.

Viszont csempézett a padló és három, életnagyságú szobor található benne.

Az ajtó épp akkora, hogy egyszerre csak egy ember fér be rajta, a szobrok pedig nagyobbak nála.

Inkább szoborcsoportok ezek hófehér márványból, a falak pedig padlótól plafonig bibliai témájú freskókkal van tele.

Ez mind Michelangelo műve, ő tetette be oda a szobrait és magakadályozandó, hogy valaha eltűnjenek onnan, az ajtót ilyen kicsire szabatta, majd körbefestette az egészet.

Csak nem lesz senki olyan állat, hogy leverje a mester képeit!

És igaza lett, ma is ugyanott vannak az alkotásai. Hihetetlen élmény volt ott állni és azt látni, amit ő: húsz centire voltam a szobroktól, hibátlan mind. :)

Este 7-8 körül szoktam hazaérni a szállásra, ekkor már vagy kész van a vacsi, amit a tulaj főz (minden alkalommal pasta, egyszer spenótos, de esküszöm finom volt), vagy vettem magamnak valamit.

Ekkor megtelt a társalgó és egy nagyon vegyes, hangos vagy épp csendesebb társaság verődött össze szó szerint a világ minden részéből.

Találkoztam ott német történész házaspárral, kik épp nyaraltak, velük elbeszélgettünk sok érdekességről.

Van rajtam három tetoválás, az egyik Tupac, a másik Snoop Dogg portréja, hasamra pedig egy felirat van vésve: BEST SIDE.

Ennek oka, hogy imádom azt a zenét, amit ők csinálnak, van egy filozófia benne, amivel tudok azonosulni és ahol ők alkotnak, az a west side: California, LA stb. Létezik east side-féle hip hop is és társai, de a west side a legjobb :)

Egyik este bemutatkozott egy Alice, aki Los Angelesből érkezett és hozzám hasonló fan.

Pulcsiban voltam, de egy idő után felhúztam az ujját és kikerekedett a szeme: egy európai, fehér srác ilyen tetovákkal...hamar megtaláltuk a hangot.

Addig nem találkoztam olyan emberrel, aki minden szlenget, utalást, fordulatot ért Tupac szövegeiben és kívülről fújja is azokat.   

Végre egy sokéves vitát is sikerült eldönteni. Haverokkal még otthon beszélgettünk arról, mi lenne, ha megjelennék így a parton: kizsigerelne a sok feka, vagy elfogadnák?

Alice szerint nagy lenne a respect, ilyet még ott se gyakran lát. Ez jól esett a májamnak.

Egy évvel később, 2009 végén erre bizonyíték is lesz, de nem szaladok nagyon előre: tessék követni a blogot :)

Minden este lightosra lett véve: Lorenzo az innivalókkal se volt kőszívű. Ok, megtehette, kis fejszámolás után be lehet látni, mennyit keresett ő ezen: 12 euró/éj/kop és voltunk 20-30-an...

Minden este volt ezért vodka, kóla és vörösbor a hűtőben (Toscanában mi más is lenne: a bor kötelező :)), szabadon lehetett fogyasztani. Fogyasztottunk is :)

 Lorenzo a kék pólós fiatalember :)

Eltelt hát az öt hét és október végén hazavonatoztam.

Nem tudom, ma is így van-e, de akkoriban volt egy lehetőség: Velence és Budapest között 5000 Ft-os, kedvezményes jeggyel lehet utazni évente egyszer, ha magyar vagy.

Tekintve, hogy Debrecen – Budapest is kb. ennyi, nem rossz üzlet.

Elmentem hát Velencébe, de maradt még négy órám a vonatom indulásáig. Üsse kavics, akkor ott is szétnéztem kicsit: mocskos drága és nekem csalódást okozott,hogy minden házról mállik le a vakolat.

Persze a csatornák és a gondolák nagyon romantikusak :)

A vonaton szemben ült velem egy nagyon helyes, csinos lány. Kérdezett valamit angolul és beszélgetni kezdtünk.

Kiderült, ausztrál és családfakutató. De hát az egy 200 éves ország, mekkora családfákat találsz ott? Nem, nem csak Ausztráliában dolgozik, hanem szerte a Csendes óceán térségében, rengeteget utazgat Japántól Tazmániáig, Indonéziától Hawaiig.

Neki is érdekes egy élete lehet. :)

Most az EU-ban nyaral, utazgat és a következő állomása Budapest lesz. Meg is dumáltuk, majd körbevezetem és jó lesz.

Igen ám, de benézett valamit a szentem: igaz, hogy vett vízumot, ami az összes EU-s tagországban érvényes, de a vonat Zágrábon keresztül haladt Magyarország felé.

Horvátország akkoriban pedig bőven nem volt még EU, ezért nem volt vízuma.

Jöttek a határőrök és kiderült a probléma.

Szegényt hajnali háromkor letették a vonatról, visszavitték a szlovén határig és vennie kellett vízumot, addig nem engedték tovább.

Én viszont épségben hazaértem és pár éjszakát barátoknál töltöttem, majd megérkezett Era és a lánya, Ági is Szegedről.

Megvoltak a repjegyek, november 2-n, egy évvel az első utam után újra Haarlemben voltam.

Ezúttal viszont már ismertem mindent és csak meg kellett ismételni a tavalyi mesterkedést.

Mégse alakultak olyan jól a dolgok, mint akkor... 

Sarti 1.0

Fél év Hollandia után hazajöttem hát.

Több okom is volt rá, egyik a suli: aktív hallgatói státuszom volt ugyanis Óbudán.

Az őszi félév elszállt, mert Amszterdamba mentem, így vizsgázni nyilván nem tudtam. Tavasszal viszont nem lettem passzív, hanem felvettem minden olyan tárgyat, aminél nem volt kötelező bejárni az előadásokra. Levelezős voltam, szóval kicsit lazábban vették ezt a dolgot.

Februárban, a tárgyfelvételnél már láttam, hogy haza fogok tudni jönni május végén – június elején, ha más nem, csak a tárgyakat lerendezni és nem megy teljesen kukába az évem.

Akkor nem tudtam még pontosan, mi lesz a terv nyárra, akkoriban nem gondolkodtam pár hónapnál tovább előre.

És ezt rettenetesen élveztem :)

Kitaláltam egy filozófiát, ami azt hiszem, be is jött. Ez arról szól, hogy egyrészt amit teszek, ami döntést hozok, bármilyen fura is legyen az, vagy érthetetlen, az csak az én életemre, az én külön bejáratú fenekemre van hatással (ez speciel azóta megdőlt, de pozitív értelemben).

Mást nem vonok be ebbe, így ha valami balul sülne el, akkor csak én szívom meg. Önző sem vagyok, ha sikerül megoldani valami izgalmast és valakit ez érdekel, szívesen megosztom vele.

Nagyon szerettem tágas mozgásteret hagyni az eseményeknek, hadd történjenek meg úgy, hogy csak akkor avatkozom közbe, ha muszáj.

Kicsit külső szemlélőként néztem a saját sorsom, de azért kontroll alatt tartva a dolgokat.

Szeretem a természettudományokat és megfigyelni egyes jelenségeket (mégiscsak bennem volt mindig is, hogy egyszer fizikus leszek. Addig is művelem az én saját módomon, nem előfeltétele ennek a diploma), de arra is kíváncsi voltam, hol vannak a határaim: mi az, amit még meg tudok oldani és mi az, amit már nem.

Statisztikában alapfogalom a Gauss görbe, vagy haranggörbe.

Általában akkor találkozik ezzel a laikus, ha az IQ-ról olvas, annak a társadalomban való megoszlása is ezt követi.

Ez azt mondja úgy nagy általánosságban, hogy a végletek bekövetkezésének a valószínűsége csekély.

Kevés ember IQ-ja nagyon magas, de ugyanígy csak kevés ember intelligenciahányadosa nagyon alacsony (bármennyire is nem így érezzük sokszor :)).

Azt figyeltem meg, ez az életre is igaz.

Annak esélye, hogy egy adott szituáció, aminek több lehetséges kimenetele is van sosem a végletek felé fejeződik be.

Arra gondolok, hogy ha x-féle módon végződhet egy történet, amik közül az egyik megoldás számomra nagyon kedvező, de mások nagyon kedvezőtlenek, akkor ezek bekövetkezésének a valószínűsége egyaránt nagyon kicsi.

Innen vezettem le egyik kedvenc mondásomat: sosem a legszarabb verzió jön be.

A legjobb se túl gyakori, de lényeg, hogy ha hagyom kicsit az eseményeket a maguk medrében haladni, akkor jó eséllyel alapból nem fogom nagyon megszívni.

Ebből már következett az, hogy ha megtervezek egy ugrást, valami mást, újat, amit eddig még sose tettem, akkor azt úgy kell tenni, hogy a legrosszabb kimenetel még tűréshatáromon belül legyen, vagyis a minimum elvárás teljesüljön.

A fenti elv szerint ennél úgyis jobb sül majd ki, na meg ha ügyesen rásegítek, akkor még jobb.

Lehet, hogy ez perverziónak tűnik, de hát a fizikusok nem teljesen komplettek. Pláne nem azok, akik elméleti fizikával, kozmológiával akarnak foglalkozni :)

Van egy másik elméletem is, ez pedig arról szól, hogy hogy célszerű más emberek közt élni és elérni azt, amit szeretnél.

Két út közül választhatsz: vagy ésszel csinálod, vagy erővel.

Ha erővel nyomod le az akaratod a környezeted torkán, akkor annak az az lesz a következménye, hogy egyrészt hamar eljutsz A-ból B-be, de menet közben egy, vagy több embernek a tyúkszemére lépsz. Olyan vagy, mint kis elefánt a porcelánboltban: ő az erősebb, de mire kiér a fényre összetört egy csomó értékes dolgot.

Hiszem, hogy a komfortérzet egyik fő összetevője a társasággal való harmónia, hogy érezd azt, beillessz abba a közösségbe, ami befogad, vagy akár amit magad köré gyűjtöttél.

Ha erőből mész előre, akkor törsz – zúzol: megsérted ezt a harmóniát, a többiek elkezdenek susmogni rólad a hátad mögött, kritizálnak, ebből pedig az elfogadottság csökkenése következik: előbb – utóbb kinéznek maguk közül.

Ezzel szemben a másik út az, ha ésszel játszol.

Ez több energiát követel és tovább is tart, míg célt érsz. Olyan kis elefánt vagy, aki óvatosan tipeg ki a porcelánboltból az Andrássy útra.

Nem tört össze semmit és elérte, amit szeretett volna, plusz bármikor visszamehet abba a üzletbe.

Az emberek is valahogy úgy működnek, mint a porcelánok: ha nem töröd össze őket, szépek maradnak, de ha zúzol, utána már ragasztgathatod, sose lesz ugyanaz.

Ekkor a kapcsolatok nem sérülnek, nem bántasz magad körül senkit és susmogni kezdenek rólad, igen, de pozitív dolgokat: rendes vagy, olyan valaki, akivel jó dolog közeli kapcsolatban lenni.

Ez egyrészt melengeti az érző ember szívét, másrészt hatalmas potenciált jelent a jövőre nézve, hisz akármi vár rád, ha segítségre lenne szükséged, fordulhatsz a többiekhez.

Szerintem ez az igazi 2in1 :)

Így hát én mindig ésszel játszom.

Ennek a gondolatmenetnek lesz bizonyítása a következő történet (meg még egy pár, mert sokszor igazolta ezt az élet).

2008.

Életem legjobb éve. (Ok, az idei eddig übereli :))

Év elején kezdtem helyre állni (ahogy az általam ismert leggusztustalanabb mondás tartja: összeálltak a dolgok, mint a gecis bugyi :)) anyagilag és mindenhogy, ez pedig minden hónapban csak egyre jobb lett.

Május közepén hazajöttem egy busszal és kivettem egy szobát Angyalföldön.

Egy kedves lány volt a tulaj, aki szintén ott lakott és megértette, hogy csak egy hónapra kellett albi: június közepén tova is libbenek. Ezt kifizettem és négy hétig élveztem Pestet.

Jól esett így, rövid időre hazajönni, épp annyit és akkor töltöttem Pesten, mikor az a legjobb: végigjártam az összes strandot, mikor kedvem szottyant megálltam egy hentesnél és kértem egy szál főtt kolbászt kenyérrel, mustárral, egy pofa sörrel...a holland konyha után ez hatalmas élmény volt.

Na de levizsgáztam és igényeltem egy útlevelet.

Addig nem volt ilyenem, mert Hollandiában elég a személyi is, így nem csináltattam.

Menet közben viszont utánanéztem a dolgoknak és kitartottam a görög nyár terve mellett.

Fejembe vettem, hogy olyat akarok átélni, ami Hollandiában nincs, ez pedig a pálmafa, 38 fok és a rendes kaja, na meg Görögország sok minden mást is adhat az embernek.

Azt nem kell elfelejteni, 2008. júniusát írjuk: ekkor még a világválság nem tört ki, az csak ősszel fog elkezdődni.

Az EU növekedett, teljes boldogság és nyugalom honolt a fejlett világban: azt tettél, amit csak akartál.

Neten kerestem az infókat, hova érdemes menni Görögországon belül?

Elég hamar kilukadtam Sarti nevénél.

Sarti

Ez egy kicsi, alig ezer fős halászfalu a Chalkidiki félszigeten, Thesszalonikitől 120 km-re.

Az ország északi részén található és valószínűleg sose vetődnék arra, ha száz évvel az alapítás után nem épül ott ki egy olyan utaztatási kultúra, ami közép – kelet európai turistákra állt rá. De kiépült és ennek eredményeképp, a gyönyörű, eldugott kis öbölben található falut minden nyáron hetente 5-6000 nyaraló keresi fel.

Jellemzően csehek, görögök és magyarok.

Olyan szinten van ez így, hogy az éttermek menüje fenti három nyelven van elkészítve, a görög vendéglátók cseh, magyar szavakat – kifejezéseket tanulnak, hogy pénzt kereshessenek.

Mindez egy olyan helyen van, amit legvadabb álmaimban álmodtam magamnak, el is döntöttem hát: én ide akarok menni!

Így is lett, de busszal mentem: ez átmegy Szerbián, Macedónián (érdekesség: a görögök szerint Makedónia az ő hazájuk északi része, minek fővárosa Thesszaloniki, amit még Nagy Sándor alapított (pontosabban egyik tábornokának a feleségét hívták így). Ők Macedóniát, az országot Szkopjének nevezik és kiakadnak, ha nem így mondod).

Van egy olyan jogszabály, vagy megegyezés -nem tudom mi a helyes titulus-  hazánk és a volt Jugoszlávia utódországai között, hogy magyarként vízum nélkül, érvényes útlevéllel bátran utazgathatok náluk.

Vízum nem kellett hát, csak az útlevél. De ez hat hét alatt lett kész: július elejéig várhattam.

Nagyon nem bántam, amúgy is szerettem volna egy ilyen okmányt, na meg addig is elmentem a Balatonra.

Sose jártam még ott, most pedig gondoltam, megnézem magamnak Keszthelyt.

Így is lett, két hetet töltöttem ott, nagyon szép hely.

Van ott egy strand, ami ingyen van, ha keszthelyi lakos vagy.

Ezt olvastam a neten és hát én szeretek rosszalkodni, az olyan jó :)

Bementem a suli tanulmányi osztályára és bejelentettem: elhagytam a diákom, kérek egy ideiglenest.

Kérdés nélkül adtak, előtte a neptunban átírtam a címem Keszthely, Kossuth utca 4. – re.

Most miért, Kossuth utca minden településen van, nem?

Meg is kaptam a papírt, nem sokkal később megjelentem a strand pénztáránál, mondtam én itt lakom és szeretnék ingyen bejárni minden nap.

Kértek egy papírt erről, odaadtam. Kicsit furán néztek, de megkaptam a belépőm.

Persze nem csak a strandon lógtam, felfedeztem a várost is és gyönyörű.

Megtaláltam a Kossuth utcát is, nevettem is a táblára: ugye, hogy minden városban van egy ilyen? Hihi.

A 4. számnál megértettem, miért néztek rám furán: az a polgármesteri hivatal :)

Tanulság: ha hazudsz, hazudj jól!

A Balatonra minden évben elmondja a tv: kiváló a víz minősége, minden fasza vele.

Hát, nem tudom, lehet én vagyok kényes, de szerintem a Balaton gusztustalan.

A keszthelyi részen legalábbis belementem a vízbe és bokáig süppedtem az iszapba. Beletettem a kezem a vízbe csuklóig és nem láttam az ujjaimat.

Lehet én vagyok nagyigényű, de nem erre számítottam. Plusz rohadt hideg a víz, hogy inkább nem részletezem, mi történt a beépített hőmérőmmel (de a golyóim is visszaszálltak a veséim mellé).

Na mindegy, lehet csak én fogtam ki rossz időszakot.

Végül is megjött az útlevél és mehettem vissza Pestre, a Népligetből indult a busz.

Szegeden is megállt, itt felszállt pár idősb utas, az egyikőjük feltett egy fotelt a buszra: bedobatta a bőröndök közé, amit a sofőr se nagyon akart elhinni, én meg imádkoztam, csak nehogy mellém üljön!!!

De nem, mást boldogított a 19 órás úton.

Volt nekem tervem, hogy jutok el Sartira.

Thesszalonikiig elvisz a Eurolines menetrend szerinti járata, ott meg kell találnom a helyi buszokkal operáló buszpályaudvart és onnan megy tömegközlekedési eszköz Sartira: még négy óra, míg odaér.

Tehát mikor megérkezünk az Eurolines járat végére a feladatom annyi lesz, hogy megtaláljam a helyi buszállomást.

Térképen megkerestem még itthon, kinyomtattam és vittem magammal.

Utikönyvem is volt Görögországról, ez azt írta, hogy Thessaloniki egy 200 ezres város.

Gondoltam, az nem lehet olyan nagy, hisz szülővárosom is akkora és nem nagyon tévedtem még ott el.

Ebben a hitben szálltam le a buszról és elindultam magamnak előre: a térképem szerint ott volt a pályaudvar.

Menet közben próbáltam kérdezősködni azért, hátha megmondja a tutit valami helyi manus, de egy se beszélt angolt.

Kérdésemre, hogy busstation csak mutogattak a hátam mögött lévő Eurolines buszra.

Kösz, azt már láttam :)

Végül is meglett amit kerestem, lehetett olyan 300 méterre.

Vettem jegyet és vártam az indulást, maradt még két órám addig.

Cuccom letettem egy helyre és felmásztam egy magasabb épület tetejére, hogy nagyjából betájoljam magam, mégis mekkora ez a city.

Ez a kép fogadott:

Hát, ez se kétszázezres város...mint kiderült, nyomdahibás volt a könyvem és 1 200 000 ember él ott, ezért tűnt Budapest szerűnek a magasból :) Mondjuk, ha eltévedek, biztos nem röhögök így..

Lényeg a lényeg, úton voltam. Négy órával később pedig kifolyt a szemem, ezt láttam a buszból:

Este hat körül Sarti közepén voltam. Két utca választott el a gyönyörű tengerparttól, a türkizkék tengeren csillogó napfénytől, pálmafáktól.

A víztől karnyújtásnyira leültem a fenekemre és gyönyörködtem a tájban, a horizonton egy 2000 méteres hegy magasodott a felhők közé, vagyis minden tökéletes volt.

Az egyik tavernában vettem egy üveg retsinát (görög félédes, fehér bor) és jól éreztem magam.

Athos hegy

Tettem egy nagyobb sétát a fövenyen, 25-30 perc alatt megtaláltam a település határát, ahol sziklák ölelésében felállítottam a sátramat és lefeküdtem aludni.

A vadkemping Görögországban se teljesen legális, de ott nem szólnak érte.

Reggel a tenger morajlására ébredtem, hihetetlen kék volt az ég és míg elláttam csak a csodaszép természet vett körül.

Első reggel..

Imádom azt az érzést, mikor kiszakadhatok a civilizált világból kicsit és kívülről tekinthetek az egészre. Valahogy biztonságot és nyugalmat ad.

Na de nem csak ezért jöttünk: nézzünk körül, mi itt a szitu, lehet munkát találni?

Nyár végéig volt elég pénzem, a B terv az volt, hogy kiszállok a mókuskerékből és élvezem a szabadságom, pár hétig - augusztus végéig amolyan önkéntes száműzetésbe vonulok.

Vittem magammal pár matek es fizikakönyvet és teljesen vonzónak tűnt a gondolat, hogy a tengerparton fogok henyélni minden nap, olvasgatok és csak úgy, szerelemből természettudományokkal fogok foglalkozni.

Ez volt a B terv arra az esetre, ha nem lelek munkát Sartin.

Ébredés után besétáltam a faluba és megkerestem a Sithon travel irodáját.

Ez volt a legnagyobb utazási iroda a helyszínen: mindent és mindenkit ismert.

Recepción bemutatkoztam hát és nézett rám a dolgozó:

-          Melyik apartmanba jöttél? Mára nem is vártunk új vendéget.

-          Nem, én nem turista vagyok, hanem tegnap érkeztem ide Magyarországról, gondoltam keresek valami melót a nyárra. Rutinom van, kedvem is sok, szóval van valami ötletetek, merre induljak?

-          Hűűű, de miért most jöttél? A helyeket május végén, a szezon kezdetén szokták elfoglalni, nem is tudom, van-e még egyáltalán betöltetlen állás a faluban. De várj kicsit, telefonálok párat.

Addig ittam egy frappét, amire ott aztán rá is szoktam, mert brutáljó.

Jön is aztán Leó (amúgy magyar srác), hogy három opció van: egy búvárcucckölcsönző, egy jet-ski kölcsönző, illetve Taki tavernája keres embert.

Ha van még fél órám, akkor elkísér.

Hát, akadt fél órám.

Az első két hely aztán mégse engem keresett, így érkeztünk meg a Krionas tavernához.

Sarti valahogy így néz ki: adott egy kb. 3 km hosszú tengerpart.

Ez nagyjából egyenes, van benne egy kis ív, illetve két oldalról  egy-egy hegydúsabb szakasz övezi a kis öblöt.

A tengerparton kb. 60 darab étterem (taverna) sorakozik egymás mellett, melyek így vannak kitalálva:

Adott a part, ott állnak a napozóágyak, illetve a beach bár – minden tavernának van egy-egy.

A beach bárok után jön egy sétány, ezt a teraszok követik: 50-60 asztal áll egy-egy fedél alatt.

Alattuk járólap, a kilátás pedig ... hát na :)

A teraszok másik oldalát egy út zárja le, ami egyben a falu főutcája is.

Ennek a főutcának a másik felén épületek vannak: a tavernák konyhái.

A konyhák után jönnek a lakóházak, illetve mindenféle egyéb dolgok.

Na de itt van róla egy videó:

a videó igazából unalmas, de a mi tavernánk 7,11-nél látható :)

Krionas egy Thessalonikiből származó, többgenerációs vendéglátósdinasztia neve.

Apa, Taki eredetileg szakács. 1993-ban nyitott éttermet Sartin, azóta minden nyarat ott töltenek, év közben pedig Thessalonikiben élnek.

Felesége Irina, szintén konyhatündér.

Egy fiuk és egy lányuk van: Dimitris civilben fociedző és középsuliban tesitanár, nyaranta pincér és tud kicsit magyarul.

Húga Maria, ő a beach barban szokott pasizni, amúgy ő is pincérkedik.

Így hát Leó odavitt Takihoz. 175 cm magas, szikár, hatvanas évei elejét taposó, tipikus görög arcú ember, aki angolul nem nagyon ért csak úgy-ahogy.

Előadta a srác, mit szeretnék, Taki szeme pedig felcsillant: okok, maradjak!!

Épp akkor nyitottak ugyanis épp az ő szomszédságában egy magyar éttermet és az vitte a vendégeit, ez pedig őt idegesítette.

Mert milyen a magyar: Görögországban is lecsót enne paprikás krumplival...

Ezzel szemben Taki étterme igazi görög taverna volt, ahogy az illik: főként tengeri cuccokat kínáltunk, de a görög konyha minden nevezetes kajája, itala rendelhető volt az étlapról.

Na szóval Takinak épp nem volt magyar pincére és így én lettem az.

Tízkor nyitottak, mi 09.30-kor jelentünk meg az ajtóban. Ebből az lett, hogy már aznap melózhattam is.

Taki kérdezte még, hol lakom?

Mondtam: vadkemping. Leó csuklott egyet, ezt mégse fordítja le: kempingben vagyok a város másik felén.

Okok, akkor adnak szállást is.

Kivett Taki egy házat vagy hat szobával és minden szezonban ott alszanak a munkásai: rendszeresített egy szakácsot, két mosogatót, illetve egy cseh párt, ők Janisz és Michelle, szintén pincérek, illetve Michó a beach bárban aszalódott Mariaval.

Az egyik szoba az enyém lett és nem kért érte semmit, a havi fizu pedig 800 euró nettó + jatt.

Ez utóbbi átlag 10-15 euró/nap, minden műszak végén elosztottuk.

Szóval tetszett az ajánlat. :)

Az én szobám az emeleten volt

Elszaladtam hát a cuccomért, Janisz megmutatta a szobámat, majd mehettem vissza az újdonsült munkahelyemre.

Ott betanítottak és Janisz elmesélt mindent.

Cseh létére miért Janisz?  Eredetileg Jan, aminek csehül a beceneve Honza.

Mikor ezt Sartin elárulta, mindenki Hondának kezdte hívni, ezt pedig nem szerette, szóval Janiszra módosított.

Így nézett ki a dolog: minden nap reggel kilenckor meg kellett jelenni a helyszínen.

Kipakolás, előkészületek, stb.

10-kor nyit az étterem, akkortól fogadunk vendégeket.

Kettőtől ötig szieszta, ekkor szabadidőm van, azt csinálok, amit csak akarok, de időre jöjjek vissza.

Ötre visszatévedek, leveszek egy étlapot az asztalról és rábökök az egyik kajára, ami szimpatikus.

Nico, a szakács megfőzi nekem és Taki direkt megkövetelte, hogy mindent kóstoljak végig, így el tudom mondani a vendégnek melyik kaja milyen és miért jó (szidni persze nem ér: )).

Hat körül kezdődik a roham, kb. 22-23.00 óra magasságában csillapodnak a kedélyek.

Addigra kellően elfárad mindenki, Taki ekkor feláll a helyéről, megfordul és azt mondja: yella!

Ez azt jelenti, két asztalt toljunk össze, terítsünk meg magunknak és ő addig alkot valami tutit.

Becsattog a konyhába és olyan halat süt, hogy megőrülsz.

Éjfélig elfogyasztjuk, ekkor már bármit lehet inni, közben kidumáljuk a napi poénokat, majd ő elfárad aludni az asszonyával.

Dimitrisszel mi zárunk, iszogatunk még kicsit és fél 1 tájékán vége a napnak.

Mi, fiatalok ekkor még kocsmázunk egyet, három óra után pedig ágy.

Másnap ez kezdődik előlről.

Heti hét napon át.

Nyitás előtt

Nico, Janisz, Irina és Taki

az a fehér inges szorgos emberke a bal oldalon, hátul én vagyok

Taki itt már főzte a halat, Maria pedig a bal oldali hűtő mellett várta a csodát szoknyájában

Fárasztónak tűnhet, de nem az, mert tíztől kettőig kb. senki se jön ebédelni: tengerparton hever a jónép.

Néha betéved egy-egy éhező, de őt direkt jól esik kiszolgálni, legalább csinál az ember valamit.

Kettőkor mehetek sziesztázni. Első utam a száz méterre lévő kecóba visz, átöltözöm és szaladok be a tengerbe.

Egy órát úszkálok, jól érzem magam, majd veszek 3-4  sört a sarki közértben.

Apropó, a víz.

Én nem tudom, hogy csinálják, de olyan tiszta, mint a csapvíz. Nyakig belementem a tengerbe, de láttam a lábujjaimat.

A hullámokkal viszont vigyázni kell. Imádtam hullám fürdőzni: néha egy méteres hullámok jöttek, nyakig a vízben álltam és fel is vitt egy méter magasra, aztán vissza.

Mikor ki akartam jönni, hogy ez így már jó volt, akkor jöttek a gondok: térdig ért a víz, mikor hátat fordítottam a tengernek, már csak pár lépés választott el a saját közegemtől. Igen, de a tenger nem így gondolta és tarkón vert egy adag vízzel.

Beborultam a homokba, a víz lecibálta rólam a gatyát, hogy a térdemnél találtam meg, de menet közben nem tudtam, merre van a felfele: csak forogtam a saját tengelyem körül a térdig érő vízben.

Nagy nehezen talpra álltam, megfordulok és ekkor jött bele az arcomba a következő hullám sós víz.

Hanyatt vágódtam, de innen már sikerült kikászálódni a partra: a gatyámból otthon két kg homokot szedtem ki. :)

A falu mellett, kb. 250 méterre a tavernánktól van egy domb, olyan ötven méteres lehet, tetején pad.

Ott szoktam lazítani, sörözgetek, rágyújtok egy szivarra (ami akkoriban lett hobbimmá) és nevetek magamon: bakker, sikerült!!

itt ücsörögtem..

...és ezt láttam

Közben le is barnultam, erotikusan módon :)

Pont ilyen nyarat szerettem volna és megvan, 24 órámba se került. :)

Időre visszamentem a melóhelyre, kajáltam valami finomat és este már jól is esett kis munka, pörgés.

Jöttek is a magyarok, sokat poénkodtunk, a többséggel jól kijöttünk.

Közben Taki ilyen zenéket nyomatott:

Ela, ela!!

Este vacsi, mikor az öreg mindig mesélt valami érdekeset: vagy a hazájáról, vagy a tapasztalatairól, máskor gasztronómiáról, pl. ott tudtam meg, hogy az egyben sült halnak a legfinomabb része az arca: sokan undorodnak tőle, de kóstoljam csak meg!

És igaza van! :D

A vörös kagyló pedig természetes afrodiziákum, ezt tanúsíthatom.

Na nem mintha szükségem lett volna ilyesmire, de egyik este a szemetek megetettek velem egy nagy adagot.

Iszonyat finom mikor citromlével leöntöd és kicsit megsózod, de hogy utána nem tudsz hason fekve aludni, az ziher! : )

Nagy gasztroperverz vagyok, imádok ismeretlen kajákat kipróbálni. A elvem az, hogy ezt is szereti valaki, szóval nagyon rossz csak nem lehet.

A polip pl. iszonyat büdös, mikor fő. Valami embertelen.

Cserébe olyan az íze, mint a halízű gumimaci.

A kalamári (tintahal) viszont isteni, a muszaka is nagyon finom étel, szoktam is főzni.

Majd lesz egy bejegyzés, amiben a letesztelt kajákról mesélek majd. Kell majd egy külön írás a témáról, mert az anyag bőséges. :)

Szóval így teltek a napok Sartin, nagyon élveztem az egészet.

Janiszékkal összebarátkoztunk, nagyon jó fejek.

Akkoriban egyetemisták voltak, nyaranta ott keresték meg a tanévre szóló casht: 4000 euróval mentek haza szeptember közepén és a következő nyárig csak tanulniuk kellett.

Ez egyébként életmódnak se rossz: dolgozik az ember egy szezont, aztán csak jól érzi magát a következőig.

Vagy hazamegy tanulni, vagy stb.

Ez az ötlet lett a következő mániám: kitaláltam, évente fél évet melózom majd valahol, fél évet pedig utazgatok, vagy otthon leszek, vagy akármi.

Egyedül voltam, illetve vagyok is mindig: család, barátnő nem nagyon köt sehova. De üsse kő: ha egyszer leköt valahol egy lány, akkor majd ott ragadok.

Addig pedig meg tudtam ezt mind tenni.

Voltak persze kedvenc vendégeim is. Egyik nap egy 20 tagú cigány család tért be, a családfővel pedig összehaverkodtunk. Egy héten át minden nap nálunk ettek aztán, Taki veregette is a vállam (na meg dörzsölte a tenyerét :)).

Nem fűződik hozzájuk nagy sztori, csak emlékszem, hogy fél hét körül épp kólával töltöm fel a hűtőt, mikor megjelenik a családfő, Lajos és már messziről kiabál mikor meglát, kezet nyújt és a szokott asztalukhoz kísérem őket. Kellemes emlék.

Máskor egy háromtagú bagázs csinálta ugyanezt: két fiú (tesók) és egy lány.

Ivászat? Ez csak egy szimpla éjszaka :)

Ők zárásra jöttek vissza egy héten át minden este, mert mondtam nekik, nyugi: a söröket, töményeket el se zárjuk éjszakára, csak le vannak pakolva a konyha mellé és szabad ég alatt alszanak. Ilyen jó ott a közbiztonság. :)

Konyha, mellette a sok sör 

Igen ám, de mi megragadtunk egy rekeszt Amstelt, elsétáltunk vele a napágyakig és hajnalig iszogattunk.

2008. másról is emlékezetes év: olimpiát rendeztek azon a nyáron.

A vízilabdás srácok pedig Sydney és Athén után Pekingben mentek sorozatban harmadszor az aranyért.

És mit ád Isten, napközben mentek a meccsek, 10-12 óra körül.

Nálunk nem volt tv, de a szomszéd, magyar étteremben igen.

Mikor a döntőt játszottuk, akkor mondtam Takinak ne haragudj, ha kirúgsz, ezt akkor is átmegyek és megnézem.

Átlibbentem az ellenséghez és persze abszolút tele volt a hely, egy szem borsót se tudtál volna elgurítani a földön.

Ment a meccs és végigüvöltöttük, zengett a környék a magyaroktól. Nyertünk, a himnuszt vigyázzban hallgattuk meg, majd vigyorogva visszajöttem a helyemre.

Taki odajött és gratulált.

Nem csak a győzelemhez, hanem ahhoz is, hogy így tudunk szurkolni.

Aszongya: ilyet még nem láttam, pedig a sportot aztán mi se vetjük meg: tudod, mi találtuk fel az olimpiát. :)

Taki mesélt a görög helyzetről is, ami ma visszatekintve érdekes tud lenni.

Elmondta, hogy az átlag görög nagyon nem szeret adózni. Ő se jelentett be minket: csak a családtagjai dolgoztak ott papíron.

Volt olyan, hogy a sor elején dolgozó kolléga nem akart melózni, benyögte hát a főnöknek: a szomszéd faluban ellenőrök razziáznak, haverja leadta a drótot.

Ő is végigtelefonálta az összes taverna tulaját, ezért volt az, hogy egyik nap 11-kor rám szól Taki: Be a tengerbe! Most!!!

Mesélte, hogy az emberek életszínvonala évről évre süllyed: 2000-ben még a vendégek nagy része görög volt. Kivettek hat hét szabit és Sartin lógatták.

Azóta egyre kevesebbet jönnek, 2008-ban már csak egy hétre, tíz napra jöttek el.

Ezzel párhuzamosan érkeztek a csehek – magyarok.

Mondta is, itt előbb utóbb nagy baj lesz: kormányok is hazudoznak össze vissza, de egyik se különbözik a másiktól, csak a nevében.

Sajnos a próféta szólt belőle :(

Egyik nap, dél magasságában a frappémat szürcsölgettem unatkozva, mikor megjelent egy olyan 40 év körüli nő az éttermünk előtt, aki a magyar táblát böngészte.

Ekkor oda kellett lépnem hozzá hivatalból is, hogy segíthetek-e?

Beszélgetni kezdtünk, majd leült egy muszakára – rakott padlizsán, ami hasonlít a mi rakott krumplinkra, de ebben darált hús, paradicsom és cukkini, kígyóuborka is van.

Kiderült, ő is itt melózik, az egyik abc-ben eladó.

Szegedi amúgy és hozzám hasonló világjáró, de csak most kezdett bele, mert épp felnevelte a lányát: Ági akkor lett 18.

Férje nincs, lánya saját lábán áll, ő pedig elkezdett mászkálni.

Nagy görögmániás, évek óta visszajár, tudta már a nyelvet is.

Így hát sokszor találkoztunk, átmentem hozzá a sziesztámban, illetve ő is átjött hozzánk záráskor.

Sokszor maradtunk még 3-4-ig az étteremben és beszélgettünk, nagyon széles az érdeklődése.

Szóval jól esett, hogy van valaki, aki hasonló hozzám és meg is tud érteni.

Nem, nem történt köztünk semmi, barátok voltunk.

Eljött hát a szeptember közepe és zárt a falu.

Mi legyen most?

Erával együtt filóztunk ezen, ő se akart hazamenni, de ott se akart maradni a télre.

Egyik ilyen napozóágyon ücsörgés során jött fel valahogy Firenze.

Ő is művészetbuzi, nekem pedig az egyik kedvenc korom a reneszánsz: Leonardo, Michelangelo és a többiek időszaka.

Firenze pedig állítólag ma is úgy néz ki, mint akkoriban...