Amszterdam: I. turnus

2007. februárjában már nagyon benne volt a bugi a lábamban, hogy én kimegyek külföldre.
Akkor még nem volt ez a válság, mint manapság és nem is özönlöttek az emberek Angliába, illetve nyugatra. Szóval nem azért indultam útnak, mert itthon olyan szar lett volna: jól elvoltam Pesten a magántanárkodással, engem teljesen más mozgatott.
Szerettem volna úgy élni, mint azok a kalandor alkatú magányos farkas típusú férfiak, kiket izgalmas filmekben lát az ember.
Tudod, az a fajta, komolyabb tervek nélkül, hétről hétre él és ha úgy támad kedve, hát tovább áll; csak élvezi a mindennapokat.
Kíváncsi voltam, milyen lehet az ilyen és egyáltalán működhet-e ez a valóságban.
Egyedül éltem, szóval barátokon kívül nem kötött semmi Pesthez.
Na meg ez volt a másik mozgatórugó: annyira gyökértelenül akartam élni, amennyire ez csak lehetséges.
Így alakult ki az ötlet: fél évig dolgozom majd az egyik országban, fél évig a másikban és így tovább. Ha megunom, majd letelepszem valahol.
Valamiért ez a gondolat nekem nagyon tetszett, vesztenivalóm se nagyon volt: max nem jön össze és hazajövök, tanítványok akkor is lesznek.

Nézelődtem a neten, kerestem az infókat, merre lenne a legjobb elindulni. Angolul úgy ahogy megértettem magam, ezért gondoltam Londonra.
De az már akkor is tele volt lengyellel és terjengtek a pletykák: egyre nehezebb ott munkát találni.
Ekkor előbukkan egy cikk ezzel a címmel: akarsz a csatornák partján sétálni, angolul beszélni és élvezni a liberális légkört? Gyere Amszterdamba!!
Micsodaa? Amszterdamban lehet angollal is boldogulni?
Elkezdtem sokat olvasni Hollandiáról és tényleg: mindenki beszélni angol.
Akkor nyitották meg előttünk a munkaerőpiacot, szóval még hely is tuti hogy van.
Fél év tervezgetés után jött el a nagy pillanat: 2007. november 3-n elhagytam Magyarországot.

Életemben először mentem külföldre, de olyan hülyén, hogy azt mai fejjel nem csinálnám meg újra. :)
274 euró volt a zsebemben, ami szűken kb. egy hónapra elég kint. Ha ügyes vagy. Ha nem, akkor egy hétre se.
Busszal mentem, 23 óra volt az út.
Szállásom se volt előre lefixálva, csupán egy számot sikerült kinyomoznom: egy magyar srác, aki Botond tud vmi helyet, ahol lehet aludni.
Ha Amsterdamba értem, hívjam fel.
Miért így vágtam bele? Már nem is tudom, nagyon menni akartam már és nem érdekelt, mi lesz: legfeljebb kint töltök pár hetet, megnézem mi folyik arra és ha nem sikerül megmaradnom, hazajövök és jön a vizsgaidőszak.
A pesti albimat decemberre is kifizettem, szóval ezzel nem volt gond.
Legrosszabb esetben is nyaraltam egyet.  Akkor és ott ez értelmes gondolatnak tűnt. :)

Szóval megérkeztem, a vasútállomásról hívtam a megadott számot. Mondta, vegyek egy jegyet Haarlemig, szálljak fel a vonatra és 15 perc az út.
Ha ott vagyok, csörögjek megint.
Én nem tudtam, mi az a Haarlem. Gondoltam egy kerülete Amszterdamnak, mint Pestnek Angyalföld vagy ilyesmi.



Akkor kezdtem furán nézni, mikor ment a vonat és ment a vonat és már szántóföldeket láttam.
Hát hová megyünk már?
15 perc azért nem egy nagy idő, mégis örökkévalóságnak tűnt. Este hét körül, életed első egész napos buszútja után, hulla fáradtan egy vadidegen országban, amit cseppet se ismersz minden relatív.
De nagyon tetszett a dolog, izgalmas volt. :)
Jöttek is értem aztán az állomásra és betettek Botond embereinek a szállására. Neki festőcége volt, 3-4 hétre hozott ki magyar srácokat és egy, általa is bérelt házban alakított ki nekik egy lakrészt.
Volt benne egy nagyobb szoba, konyha, fürdő és hatalmas kert. Ez Hollandiában nagy szó, akinek kertje van már nagy ember.
Alföld méretű az ország és 17 millió lakosa van. Egyszerűen alig van hely építkezni, ezért minden telek csak akkora, amekkora kell hogy legyen.
Ezzel együtt azt a helyet úgy hívtuk: büdöstanya. 100 évesnél is régebbi volt a ház és kb. 50 éve nem cseréltek benne nyílászárókat vagy ilyesmiket.
Egerek is jöttek mentek, évek óta férfiak, fiatal fiúk használták ideiglenes szállásra, szóval minden volt, csak tipp-topp nem.

De 100 euróért ott maradhattam novemberre, aztán pedig majd lesz valami.
Hárman laktunk ott: két melós srác és én. Célomnak teljesen megfelelt, szóval kijelölt matracomon hamar el is aludtam.
Másnap szombatra ébredtem és elindultam várost nézni.
Szerelem első  sétára. :)  Haarlem. 2,54-től lélegzetbizbaszoló :)
Haarlem egy Szeged méretű település, a belváros szélén laktunk, ami nem változott 500 éve.
Az utcaszerkezet, sok nevezetes épület abból a korból van. Sehol egy kátyú, minden tiszta és rendezett.



Az első zebra mellett egy röpke hét percet töltöttem, csak nem akart zöldre váltani. Ekkor jött egy kolléga és megnyomta a lámpaoszlopon lévő gombot: 20 másodpercre rá ta-dámm: zöld.
Nem, kicsit se éreztem hülyén magam :)
Találtam egy netezőt is (otthon nem volt se gép, se internet) és beírtam a google-be: job, Amsterdam.
Kidobott 24855248 db találatot, ekkor szűkítettem kicsit: cleaning job, Amsterdam.
Gondoltam ha angolul csak makogok, akkor takarítós melóra talán felvesznek. Az nem is nehéz, nyelvet is tudom tanulni közben, jó lenne.
Az első találat volt az Elegance hotel service, el is küldtem nekik az önéletrajzom, elérhetőségeimet stb.
Ez egy munkaközvetítő cég, hotelekbe küld ki. Hétfő reggel hívtak is: csütörtökön, reggel 10-kor legyen az irodájukban, Amsterdamban.
Ez gyorsan ment, igen :)
Meg is jelentem a helyen, el se késtem, mert már korán reggel bementem a városba.
Leültetett a holland ember és a ’Good morning’ után nem tudtam, hogy is folytassam, csak kitört belőlem egy mosolygás. Ő törte meg a csendet:

- Szóval munkát keresel?
- Yes!!!! – ezt nagyon tudtam mondani.
- Ok, van sofi számod?
- Az mi az?
- Holland adószám. Az az első lépés, a nélkül nem vállalhatsz munkát. A helyi APEH-ben adnak, menj el. Ha megvan, gyere vissza és a reptéren fogsz dolgozni a Sheraton hotelben, honlapjukat majd nézd meg. Az első munkahely
Szükséged lesz egy holland bankszámlára is, én az Abn amrót ajánlom, jó bank: nyiss náluk egy számlát.  Ja és van fekete cipőd? Mást mindent adunk, de cipőnk nincs.
Első körben ennyi, csörögj rám, vagy írj emilt, ha van valami!

Kijöttem az irodából a szakadó esőbe és nem akartam elhinni: ez ilyen könnyen összejön?
Megkerestem azt az apeh dolgot, fél óra alatt elintézték a sofi számot is.
Másnap visszamentem Thijs-hez és  adott egy 6 hónapra szóló szerződést.
A meló az volt, hogy reggel 8-ra bementem a hotelbe, kaptam 18-20 szobát, amit puccba kellett vágni. Ágyazás,  porszívózás, fürdőszoba, ilyenek.
Nagyjából négyre végzel és heti 5-6 napot kell menni. Adnak enni is délben, volt szép svéd asztal.
Nettó 1200 euróért /hó? Naná :)
A megélhetés amúgy nem lenne sokkal több, mint itthon, ha az utazás és az albérlet nem dobná meg.
Havi bérlet 100 euró körül van és még csak nem is jó mindenre, a büdöstanyát pedig decembertől megörököltem én, mert a két festősrácot Botond hazaküldte: télen nincs meló.
Persze nagyon örültem, hogy enyém a kecó, még ha lepukkant is. Meló után hazamentem csinosítgatni, tisztába tenni: vettem egy egérfogót és egy hét alatt kiirtottam egy családot, minden reggel találtam egy egeret a csapdában.
Kitettem őket a kertbe, a macskák pedig megették. Hollandiában népszokás a macska, minden házban van legalább egy.
Viszont az albiért 450-et kért tőlem Boti. Ok, ez nem volt rossz ár, egy garzon általában 600 eurónál kezdődik a városban, csak egy ugye eléggé le volt pukkanva, örült, ha télre kivettem tőle ennyiért: tavasszal megint lehet festeni, akkor hoz új embereket, de addig úgyis üresen állt volna.
Kaja pedig annyi, mint itthon, 100 euróból simán ki tudtam hozni. vagyis 650-700 euróba került az életem és kerestem 500-zal többet.
Persze örültem, mint majom a banánnak.
Elkezdődött a betanulási időszak, majd az egyik reggeli meetingen ilyet szól a főnök: gyerekek, a nyolcadik emelet a hétre tabu: ott alszik Celine Dion és nyugalmat követel, szóval senki se mehet arra!
Gondoltam magamban ok, megoldom valahogy, hogy ne zavarjam szegényt :)
A munka amúgy nem volt könnyű, de fárasztó volt. rohansz egész nap, mindennek tökéletesnek kell lennie: egy öt csillagos szálloda volt ez.
Gyönyörű és luxuskörnyezet, valami 2-300 euró egy szoba/éj.

Teltek hát a hetek, ilyen apróságokat pedig okosban kellett megoldani, mint bankszámlanyitás. Ahhoz ugyanis bejelentett lakcím kell.
Ez pedig Hollandiában mocskos drága albit követel, vagy szerencsét, mert ritka, hogy a tulaj belemenjen ebbe.
Az országban, ahol a saját kertedben álló gesztenyefát nem vághatod csak úgy meg, hanem először be kell menni a városházára, bejelenteni a terved, nos ott sok dolog körülményes tud lenni.
Ezzel a fa dologgal kapcsolatban az volt a sztori, hogy a szomszéd szólt: nyessük meg a fánkat, mert nem jut be hozzá a napfény.
Szóltam Botinak, nevetni kezdett: pár éve én is gondoltam ilyesmire, bementem a városházára és ők meghirdették a tervet a helyi lapban: ezt és ezt a fát meg akarják kurtítani. Két hétig ez kering és ha valaki beszól, hogy a-a! Az én rigóm ott fészkel, akkor nem engedik meg, hogy metsz.
Ilyen alapon, ha beregisztrál az ember egy lakcímre, akkor olyan jogai lesznek, hogy fel se merülne bennem.
Pl. a szerződés lejártáig nem tehet ki a tulaj a saját ingatlanából akkor se, ha egy fillér lakbért se fizetek max. úgy, hogy felajánl egy ugyanolyan kondíciójú, másik albit, ahova cuccolni tudsz.

Na szóval a bank ilyen címet kért. Ekkor gondoltam azt, hogy vége az álomnak, itt fogok elakadni.
Filóztam pár napig, mit lehet tenni, bementem egy másik fiókba is, ott is kérdezősködtem, mi a megoldás?
Végül kiderült, az is elég, ha hozok egy levelet vagy ilyesmit, amin a nevem és a címem rajta van.
Ekkor villant fel az a bizonyos lámpa a fejem fölött: bementem Thijshez, hogy nyomtass már nekem egy papírt, amin rajta van a személyim fénymásolata, a nevem és a haarlemi címem, meg hogy nektek dolgozom.
Kinyomtatta, aláírta, pecsételte, telefonszámát is ráírta, hogy bátran hívja fel a bank, ha akarja.
Aznap volt is bankszámlám, jöhetett rá a della : )

December közepén jött is, én pedig elkezdtem unni magam: nem sok embert ismertem ott és szerettem volna valami társaságot.
Persze melóhelyen ismerkedtünk és minden nap egy élmény volt. Odajött pl. a zimbabwei kolléga, hogy elkérheti-e a stofzuiger-em? 5 perc és hozza is.
- Csak nyugodtan barátom, de mi az a stofzuiger? (kiejtve még jobb: sztoffszákher).
- Hát a hoover.
- Nem vagyunk előrébb.. : )
Ekkor vállamra teszi a kezét, szemembe néz és ilyen hangot ad ki: zs, zs, zs.
Így tanultam meg, hogy  a porszívó hollandul stofzuiger, angolul hoover.

De én otthonra szerettem volna egy lakótársat. Szeretek egyedül lenni, de hajlamos vagyok a depresszióra és karácsonykor, szülinapomon (dec. 31.) nem akartam egyedül lenni.
Na meg a lakbért se lenne rossz felezni, szal hirdetni kezdtem a hollandiai magyar közösségben az opciót: ódon, régies kecóba keresek szobatársat, kaució nincs és stb... (fenti képek ehhez a hirdetéshez készültek)
Írt is egy Klári, azonnal jönne.
Nevettem egyet: ok, ennyire csak nem lesz szép ez az álom :)
De Klári egy irtó csinos lány, 22 éves és nagyon kell neki egy hely: holland pasiját hagyja ott épp és menne már bárhova.
Így lett ő a szobatársam.
Január elején beköltözött és munkát is keresett, mert Hollandia másik csücskéből utazott ide.
Mondjuk majdnem visszament, mert olyan volt a kecó, de látta volna, mikor én érkeztem!
Szóltam hát ismét Thijsnek: itt ez a lány.
Másnap dolgoztam, 9-kor megjelenik Thijs és Klári a szobában, ahol épp ágyazok. A lányon munkaruha, arcán mosoly, én pedig akkor már be is taníthattam.
Thijs elsétált, Klári pedig leült az asztalhoz és amit a vendég ott hagyott zsemlét elkezdte megvajazni magának.
Jól kijöttünk és ő is ügyesen belejött a melóba, tavasszal már mindketten egyenesben voltunk, elkezdtünk félre is teszegetni.
Január-februárban még én fizettem a kecót, de utána március-áprilisban ő és így mindenkinek jó volt.

Menet közben mindketten átkeveredtünk egy másik hotelbe, aminek a neve Etap volt, ma már Ibis budget, de ugyanaz a hely. második
2 csillagos, egyszerű valami, a Sheraton után felüdülésnek tűnt.
Igaz, ott 33-35 szobát kellett csinálni egy nap, de sokkal könnyebb meló volt.
Főnökönk pedig Abdalla névre hallgató, kb. 35 éves szénfekete férfi.
Bennem persze semmi előítélet nincs senkivel szemben, különösen nem olyan tulajdonság alapján, amiről nem tehet.
Az a fajta kicsi fiú voltam, aki a suliban az osztály peremvidékén téblábol, szóval nem a legnépszerűbb srác a réten. Téren, na. Az, akit jó szívatni és kinevetni és stb.
Minden társaságban van ilyen, én hát tudom milyen az, ha azért basztatnak, amiről nem tehetek.
Így én képtelen vagyok erre.
Na meg épp azért mentem külföldre, hogy idegen kultúrákkal találkozhassak.
Ez az ember pedig Szudánból jött, még 1998-ban.
Akkor ott polgárháború dúlt, az iszlamisták harcoltak a demokratákkal és ez utóbbiak vesztettek.
Én pedig szívből utálom az elnyomó rendszereket, diktatúrákat és minden tiszteletem a szabadságharcosoké.
Most pedig ott állt velem szemben egy igazi.
Kértem, meséljen miket élt át és hát mesélt is, de horrorra most nem térek ki.
Egyébként egy nagyon kedves, vidám manust kell elképzelni, aki Hágából ingázott minden nap.
45 perc az út vonattal, végül is nincs olyan messze (pesti bkv után még mindig lightos útnak hangzott).
Meg is hívott magához, látogassuk meg.
Mikor beléptem az ajtón, hát megilletődtem.
Kint, az utcán még Hollandiában jártunk, de a lakásban Szudán fogadott: oroszlánbőrök a falon, onnan hozatott bútorok, szőnyegek, hatalmas vízipipa a szoba közepén, a tv-ben pedig burkába öltözött nők mondták a híreket.
Emberünk első kérdése volt: mit hozhat?
Mi, magyarok ugye udvariasságból azt mondjuk ilyenkor: nem kérek semmit, köszi.
Hollandiában ez a legnagyobb sértés, hisz ezek szerint neked, a vendégnek szar a házigazda söre, szódája vagy csipsze (direkt írom így, mert utálom a csipszet :)).
Szóval valamit fogyasztani kell, kértem hát egy kávét.
Abdalla hozta is azt a kávét, amit szerintem soha többé nem fogok inni, mert az is Szudánból volt és valami embertelen finom.
Elterült a fotelszerű izéjében, megragadta a vízipipa csutoráját és bugyborékoltatni kezdte a vizet.
Nagy mosoly és

- Most meséljetek ti! Honnan is jöttetek?
- Hungary.
- Hungary, Hungary...hol van az, Európa?
- Igen, Ausztria mellett, így beugrik?
- Nem. Várj, mi a fővárosotok?
- Budapest.
- Miii??? Nem, Budapest az nem Hungary. Az Megyer.

Kiderült, mikor menekülniük kellett, akkor három ország fogadta be őket: Anglia, Hollandia és a mi szép hazánk.
Sok barátja Londonban él, sok Hollandiában és sokan Debrecenbe kerültek, a menekülttáborba.
Mondom tudom, ott nőttem fel.
Onnantól kezdve aranyéletünk volt, hisz ő nagyon szereti Megyert. Megyer az ő nyelvükben, de asszem úgy általában is az arab nyelvekben Magyarország neve.

Vagyis bakancslistán egy szép kövér pipát lehet tenni az érdekes, messziről jött emberekkel való ismerkedés rubrikába :D
A hetek szépen teltek és nagyjából rendben is volt minden: Amsterdamot felfedeztem magamnak, egy csodálatos város.
Haarlem még jobb, mert olyan, mint a főváros, csak nincs az a nagy nyüzsi, sokkal élhetőbb, legalábbis számomra.
Pesten is ebből lett elegem, hogy túl nagy. Szép, szép és rengeteg jó oldala van, de ez egyértelműen negatívum.
Hollandiában is megéltem ezt és nem is akarok már világvárosban élni.

Na de március elején rámír az én Kálmán haverom Debrecenből, hogy mi a kép?
Mondtam minden fasza.
Az tuti, mert Ottó is kijönne, segítünk neki?
Ottó az ő gyerekkori legjobb barátja, szegről végről ismertem én is.
Ok, jöjjék.
Én akkoriban már tudtam, hogy a május közepén lejáró szerződésem nem hosszabbítom meg, hanem fél év után elhagyom Hollandiát: tartom magam a tervhez.
Klári nem gondolkodott ilyesmiben, ő maradni akart, ami persze teljesen érthető volt: volt biztos állása, jött a fizu és a jó idő, a lakással is megbarátkozott.
Vettünk bele virágokat és terítőt, ilyesmi dolgokat, amire egy 25 éves pasi magától nem gondol. Vagy csak fejletlen volt akkoriban a lakberendezőkém.
Mondjuk most, ebben az albiban sincs virágom, de tervben van, hogy beszerzek egy párat.
Na szóval azt mondtam Ottónak, hogy jöjjön, lakjon itt, az én helyemen.
Illetve április elején akart jönni és 6 hétig hárman laktunk a kecóban, utána én koccoltam.
Benne volt.
Ugyanezt előadtam Thijsnek is, hogy a szerződésem végéig a srácot betanítom és utána dolgozna a helyemen. Nem veszekedett, csak sajnálta, hogy lelépek.
Így laktunk a végén hármasban és próbáltam ki a füvet Ottóval. Ő akkor már 8 éve használta itthon és parázott a rendőröktől.
Mondta is, ahogy begurul a busz, első dolga lesz leszállni róla, második hogy teker egy spanglit.
Így is lett, illetve a pályaudvaron már egy előre megtekert jointtal vártam.
Lehet így is kapni a coffee shopokban, ahol addig nem is jártam, mert nem érdekeltek a drogok.
Ott ugye legality van és nem is drága a cucc. Szívhat az ember a nyílt utcán is, nem problem.
Ezt onnan tudom biztosan, hogy később odamentem két posztoló rendőrhöz, kezemben az égő jointtal:

- Jó napot kívánok, kérdésem lehet?
- Hát, lehet.
- Turista vagyok, most vettem ezt a cigit ott, a sarki fűszeresnél a terv pedig az, hogy ezt szívogatva nézem meg a várost. Ezt szabad, vagy nem legális, szóval mi a szabály?
- Nézze, elvileg az utcán nem szabad ilyet fogyasztani, de senkit se érdekel. Vagyis Welcome in Amsterdam!

Megérkezett hát Ottó ugyanolyan 23 óra busz után, mint anno én is és ott vártam a kijáratnál.
Megtaláltuk egymást, meg volt viselve, de tartotta magát.
Naná, hisz bemutattam neki Klárit is azonnal és utána mondta el: már fasza kivolt, de örült, mikor meglátott. Az pedig határozottan feldobta a kedvét, hogy egy csajt is hoztam. :)
Hazamentünk és ledobta a cuccait, amit szereztem neki, azt pedig a kertben betesztelte. A harmadik slukk után megszólalt, hogy engem itt fognak eltemetni, ez a mennyország!! :)
Elmondása szerint sokkal jobb a cucc, mint itthon, de ezt én nem tudom megerősíteni: itthon még sose szívtam.
Addig ott se. Sőt, cigizni se cigiztem soha, szóval azt se tudtam, hogyan tüdőzzem le a füstöt.
Ottónak is szereztünk aztán sofi számot, bankszámlát, fekete cipőt ás ami kellett, aztán a következő héten már jött is velünk melózni.
Május közepén lejárt a szerződésem, elbúcsúztam mindenkitől és hazajöttem, Pestre.

Ez a fél év életem addigi legjobb fél éve volt.
Kimentem a semmire, hogy majd lesz valami és sok szerencse, őrült lavírozások közt, de csak elértem mindent, amit szerettem volna, de még többet is.
Angolba is elég jól belejöttem, megtanultam hogy kell puccos szállodákban jól és gyorsan melózni (első időkben még 15-17 percig ágyaztam egy franciaágyat, a végén elég volt 7 perc is. Thijs 4 perces idejét soha nem fogom megközelíteni, de szerintem nem is akarom :)) és ez a tudás megalapozta azt, amit igazán szerettem volna kezdeni magammal, hisz szállodai meló minden országban van.
Megismertem sok érdekes embert és volt egy menekülő útvonalam: bármi is történik a jövőben, Thijs visszavár.
Segítettem két embernek is új életet kezdeni és mai napig jóban vagyunk velük. Később még lesz szó róluk, nem lövöm le a poént.

Gondolkodtam hát, hogy merre tovább?
Úgy döntöttem, a nyarat tengerparton, pálmafák és bikinis csajok közt akarom tölteni: megcéloztam Görögországot.

Budapest II.

Teltek hát a napok, hetek és sikeredett jól érezni magam Pesten.
Nem volt honvágyam, sose szokott lenni. Talán a tudatosság okozhatja ezt: eldöntöm, mit szeretnék, hol élnék és mikor ott vagyok élvezem, hogy sikerült.
Nem vágyom vissza oda, amit elhagytam.
A családot - barátokat ezentúl is el tudom érni, rajtuk kívül mi az az igazán pótolhatatlan dolog, amit nem tudsz magaddal vinni?
Nem vagyok egy ingósághalmozó ember, a tárgyaknak nem sok értéke van a szememben, hisz mindig lehet belőlük venni másikat.
Elkezdtem notóriusan függetleníteni magam mindentől, amennyire csak lehetett: ha már egyedül futom a harcom a világgal szemben, akkor ne akadályozza ezt semmilyen mütyür.

A család..hát eltartott nekik egy ideig, míg feldolgozták a szitut, apámmal úgy fél évig nem is beszéltünk: nem állt velem szóba.
Anyámmal, öcséimmel telefonáltunk, tartottuk a kapcsolatot.
Lehet nem tűnik úgy az eddigiekből, de családcentrikus ember vagyok, viszont hiszem, hogy néha önzőnek kell lennem, ha akarok valamit az élettől.
Nem könnyű, de az elhatározás, az elhatározás :)

November közepén az albim tulaja viszont rájött a tutira: adhat nekem sokkal drágább szobát is, hisz jönnek-mennek a tanítványok.
Így sikeredett neki 3-4 lépésben elérnie azt, hogy már havi 50ezer Ft legyen a szobám bérleti díja.
Ok, menet közben lecseréltem az elsőt egy nagyobbra, de akkor se érte meg a dolog: továbbra is a halál faszán laktam és a belvárosban egy ennél jobban felszerelt, szebb albi is található, ráadásul kevesebbért.

Keresgélni is kezdtem és felhívtam egy számot. Mondta a leány, hogy lenne egy kiadó szoba, berendezett, hipergyors a nyet, ő lakik a másik szobában, plusz van egy Mirája, aki egy perzsa ragadozó.
Örültem.
Ekkoriban fogalmazódott meg bennem az az elv, hogy ha lehetőség van rá, szeretnék olyan kecóban lakni, ahol van legalább egy lány.
Nem, nem undok, mocskos, csúnya hátsó szándék vezérelt (na de ki mondta, hogy rossz az? :)), csak kevés embert ismertem Pesten, egy lakótárslány pedig hozhatja a barátnőit napozni (erkély se árt, ha van az álomalbiban), valamint a következő két kép közül számomra az utóbbi volt szimpatikusabb:

- kora reggel, kicsit (vagy piszkosul) másnaposan kibotorkálsz a konyháig és keresed a megváltó üveges csemege uborkát, hogy le tudd inni róla a levet húzóra.
Ekkor egy szőrös, kicsit lábszagú, hozzád hasonló állapotban lévő srác büfög egyet a konyhaasztal másik végén.

- kora reggel, kicsit (vagy piszkosul) másnaposan kibotorkálsz a konyháig és keresed a megváltó üveges csemege uborkát, hogy le tudd inni róla a levet húzóra.
Ekkor egy fiatal, kicsit kócos hajú lány pizsamában mosolyog rajtad, mert vicces vagy a hajnali kóma idején.

El is mentem kivenni az szobát, de a kerület számát nem mondta a leányzó.
Annyit adott ukázba, hogy a Klinikáknál szálljak le a metróról, ott egy cba, forduljak be magamnak jobbra és 50-60 méter a Losonci tér. Ott vár, a 9. szám alatt.
Tudtam én, hogy ez a nyócker közepe? Hat nem, nem tudtam. :)
Persze az már gyanús volt, mikor a helyszínen kiszúrtam, hogy az az 50-60 méteres utca a Szigony névre hallgat, mert épp Ganxsta Zolee zenélt a fülesembe és a szám szövegében ez hangzott el:

’Baross utca – Szigony utca sarka, kínai büfé: kibaszott jó kaja, még több pia. Mellém parkol Ogly G verdája: Szevasz, haver! – ez aztán a kibaszott nagydarab gengszter...’

Én meg csak ott kamillázok naivan, bakker meghalok! November elején járt az idő, este hét lehetett és gyűltek az arcok, melyek jakut prémvadász-szerű emberekhez tartoztak.
De én csávó vagyok!
Ez a lány is itt lakik, nem lehet ez a környék olyan rossz!
Végül is kivettem és tetszett a lakás.
7. emelet, Mira is aranyos volt, kb. hat éves szobacica és ha anyja hazament hétvégére, én etettem meg a dögöt.
Ez egyszerűnek hangzik, de nem volt az.
Kiöntöttem a kaját tálkájába, ő ezt végignézte, majd leült a jobb bokám mellé, bámult rám és nyávogott. Nem tudtam, mi baja, a dobozra az volt írva: whiskas. Talán derogál a tv-ben látott kaját enni? Egy 15 perc alatt rájöttem, hogy csak akkor hajlandó nagysága megenni a vacsorát, ha beledugom először az ujjam és megkeverem azt kissé.
Utána, másnap arra ébredtem, hogy bejött a szobámba, leült a székembe, ami épp egy vonalban volt a fejemmel és engem néz, mereven.
Többre nem emlékszem, szerintem epilepsziás rohamom lehetett az ijedtség miatt. Nagyon meg tudok ijedni, olyankor kiabálok, sikítok és amit ilyenkor kell.
De utána bátran összeszedem a levert virágcserepeket : )

A suli, a tanítás jól ment.
Igazából sose tanultam, hogyan kell tanítani. Mikor leülök valakivel matekozni, akkor lényegében csak az ösztöneimre hagyatkozom.
Szerencsére volt két nagyon jó matektanárom, egyik általános hetedikben vette át az osztályt és ez azt hiszem, megváltoztatta az életem.
Hatodik félévkor még bukásra álltam, de hetedikben már csupa ötösöm volt és otthon nem is kellett tanulnom, az órán megértettem és megjegyeztem a szabályokat, módszereket. Saját bőrömön tapasztaltam hát, mennyit jelent a tanár hozzáállása és ebből sokat építkeztem én is. Középsulis tanáromra is szeretettel gondolok vissza, néha be is ugrom hozzá, ha arra járok :)

Szóval egy-egy ilyen órán a téma adott.
Azzal nyilván nem lehet az embernek gondja, amit el kell magyaráznia: a korrepetálás nem erről szól.
A cél az, hogy az illető, aki fizet az óráért megértse az anyagot és olyan dolgozatot, zh-t, vizsgát írjon, amilyet szeretne.
Zsigerből dolgozom, ahogy megyünk előre a feladatokkal minél hamarabb próbálok ráérezni arra, mi okoz nehézséget a delikvensnek.
Vannak jól bevált csapásirányok, ami tízből kilencszer be szokott jönni. Logaritmust pl. mindenki utálja, szóval az óra elején be szoktam hozni egy példát, amiben ez előfordul és figyelem az apró jeleket, reakciókat.
Egy idő után hamar le lehet vágni ezekből, merre is kell haladnom, milyen képleteket, szabályokat kell kihangsúlyozni.

Kedvencem ezek közül egy bizonyítási eljárás, a teljes indukció.
Három lépésből áll a dolog, elsős főiskolások, egyetemisták szoktak megkeresni ezzel.
Az első két lépés még érthető, a harmadik tud trükkös lenni.
Itt van egy levezetés, hat-hét sor.
Nagyon sokszor megesett, hogy a harmadik lépést nem teljesen értette a diák, de nem kérdezett rá, a szemöldökén viszont észre lehetett venni a problémát.
Nem állított meg, ok megyünk tovább. Én viszont itt már tudom azt, amit ő még nem tud.
Ő azt hiszi, abban bízik, hogy a következő sorban majd valami olyat mondok, ami helyre billenti a világ rendjét és minden ok lesz.
De ez nem így van: csak még jobban megzavarodik, mikor leírom a képletet.
Figyelek és látom, gombóc formálódik a torkában, amiből két percen belül kérdés lesz, mert végképp el fog veszni a kimaradt lépcsőfokok közt, amint meglátja az ötödik lépést.
Megtörténik a következő sor, közben persze kommentálom, mit is tettem.
Ő eldönti, felteszi a kérdést, amit már az első szemöldökráncolásnál meg kellett volna tennie.
Most kényelmetlenül érzi magát, hisz az ő drága ideje megy.
Tudom, ha befejeztem a mondatom, kijön belőle a gombóc, de ekkor rafinált vagyok és még az előtt megválaszolom a kérdését, mielőtt kinyitná a száját.
Sakk matt.
Meglepődve mosolyog:

- Honnan tudtad, hogy épp ezt nem értem?
- Tudod, az évek és a rutin... :)

Ezt a képességet menet közben sikerült majdhogynem tökélyre fejlesztenem és az élet számtalan területén nagyon jó szolgálatot tett, nehéz helyzetekben sikerült ellavírozni úgy, hogy senkinek se essen baja.
Plusz rohadt jól jön, ha tanítanom kell valakit, neadjisten saját magam készítem fel a vizsgáimra.
A saját gondolkodásom ismerem a legjobban, szóval jól meg tudom magamnak magyarázni pl. a vektoranalízist. Kicsit skizofrén érzés, de eddig igazam van: egy kivételével minden tárgyam meglett az első évemben :)

Na de 2005. novemberénél tartottunk, a nyolcba költöztem és oktattam, mintha muszáj lenne.
Ok, muszáj is volt, ebből éltem. :)
Van azért ennek az életnek is hátulütője. Az nem kifejezetten zavart, hogy hol reggel, hol este, hol hétfőn, hol vasárnap kellett elmennem vadidegen címekre, a gond a rendszertelenség lett.
Egyik nap reggeltől estig volt tíz órám, másik nap semmi.
Erre így elég nehéz építeni, kicsit olyan, mint a kutya vacsorája. Persze, ha van az embernek elég tanítványa, akkor minden ok, de sajnos ezt sose lehet biztosra venni.

Egyik csoporttársam, Szilvi pl. egy végtelenül aranyos lány, örökmozgó, tipikusan az a fajta, aki két percig nehezen ül meg a fenekén.
Nagyon jó barátok lettünk, a barátja nem is melózott messze a rezidenciámtól.
Egy decemberi estén, még karácsony előtt lehettünk, valamikor december 10. körül, péntek este hétre volt hozzám hivatalos.
Aznapra nem is volt már más tanítványom, vele pedig az idő nagyobb fele úgyis hülyeséggel telik, persze majd matekozunk is.
Szóval nyugodtan vártam, alkottam némi bundás kenyeret is (mert az már nagyon ment :)) és 18.55-kor iszonyatos dörömbölésre lettem figyelmes.
A bejárati ajtó felől jött.
Hetediken laktunk, Szilvi mindig fel szokott csengetni ha ideér én beengedem, lift és megérkezik.
De most nem így történt, hanem falfehéren szaladt be a konyhába, mikor meglepetten ajtót nyitottam neki.

- Csukd be, csukd be!!!!

Kb. száz métert szaladt szegény magassarkúban, mert egy romantikus lelkű fiatalember az egyik sarkon leszólította és mikor próbálta lerázni, követni kezdte, egész a lépcsőházunkig jött utána.
Szegény lány nagyon megijedt, persze én is kiakadtam.
Másnap reggel hívtam is a tulajt, ahogy tudok költözöm innen. Utána soha, egy ismerősöm se jött abba az albérletbe.

Na de Szilvi Eiffel torony magasságú vérnyomásával már nem volt alkalmas matekozásra, de nem is erőltettem.
Barátja 21.00-ig dolgozott, meg volt dumálva, akkor érte jön és hazakocsikáznak.
Én pedig aznap jártam már az ötödik kerületben, egy kedves nebulóm utolsó alkalommal hívott magához: aznap jött ki a sikeres elővizsgáról, szóval megköszönte és kaptam egy üveg jégert.
Elővettem a hűtőből és nem utasította vissza.
Befáradtunk a szobába és kérdezgetni kezdtem, milyen volt a napja, mit csinált délután?

- Jaj, ne is mondd! Tudod, van most ez az akció a pannonnál, hogy ha pl. egy pár két ugyanolyan készüléket vásárol, előfizetéssel, akkor nagyon kedvezőek a tarifák és stb.
- Igen, igen. Hallottam róla.
- Ott voltunk ma kb. három órát és próbáltunk megkötni egy szerződést. Hallod, három órát piszmogtak vele, pedig minden feltételnek megfeleltünk és már a telefonok is kezünkben voltak. Ez a bambula Peti nem bírta volna megsürgetni őket, vagy valami, szóval ismersz...karakán voltam és hisztiztem egy sort,  mint egy menstruáló-terhes-klimaxos nő :D
- És, mi lett a vége, megkaptátok?
- Igen, igen itt is van a teló nálam.
- Na, akkor grat. és tessék: feles.
Viszont nem láttam még azt a készüléket, csak a tv-ben. Megmutatod?

Ekkor előveszi és bekapcsolja.
Majd sokkot kap.
Rázkódik, sír és arcába temeti a kezét, egyre hangosabban ismételgeti: Hogy teheti meg így? Ez annyira nem fair, ez annyira nem fair!!!!

Férfiember ilyenkor zavartan próbál rájönni, melyik mondatával tehetett ekkora rosszat? Sehogy se tudtam rájönni, megsimogattam hát a vállát és kérdeztem, mi a baj?
Kezembe nyomja a telót, üdvözlő üzenet:

Hozzám jössz feleségül?

Csak annyit bírtam kinyögni: hát, most nagyon nem nekem kéne itt ülnöm... :)

Összeraktuk ám:
Míg Szilvi karakánkodott és kiakasztotta a pultos csajt, az ő szíve csücske fogta a lány szép, új mobilját és beleírta ezt az üdvözlőüzenetet, majd vissza rakta az asztalra a telefont.
Lefekvéskor a srác kikapcsolta volna, majd kuncogva várja  a reggelt.
Akkor Szilvi felébred, bekapcsolja, meglepődik és már ágyban is lesznek, szóval minden adott. :)
Csak arra nem számított, hogy a lány mielőtt eljön hozzám, ki fogja kapcsolni azt, én meg bekapcsoltatom vele.

Szilvi szerint ezt persze nem lehet ennyiben hagyni.
Mikor jött érte a srác, vmi indokkal én is beszálltam hátra és elvittek egy darabon. Közben szóval tartottam a srácot, Szilvi pedig elkérte a fiú telóját, hadd állítsa be ugyanolyanra a hátteret, mint amilyen az övén van és mutatta is neki a wallpapernek kiszemelt, közös képet.
Peti semmit se gyanított.
Másnap reggel izgul, vár, sasolja a csajt, alszik-e még.
De Szilvi az igazak álmát alussza, a pasas nem bírja tovább, gondolja akkor nyomogatom kicsit a telómat, míg ő álmodik.
De a mobil ki van kapcsolva.
Bekapcs. és üdvözlő üzenet: IGEN!
Szemöldök összehúz, a lányra néz, aki kukucskál ki a paplan alól, mosolyog és elkapja a vőlegénye nyakát: többé nem ereszti.

Ma három gyereket nevelnek, két fiút és a legkisebb kislány. :)

Budapest I.

Életem első albija. Volt benne egy érzés :)
Pest északkeleti csücskét sikerült megtalálnom, ahonnan a suli röpke hetven perc békávézásra volt.
Ez persze nem zavart, buzgón kezdtem bele a város felfedezésébe.
Budapest pedig minden, csak nem unalmas.
Lehet szidni is persze, hisz koszos, néha büdös és sok a kellemetlen alak, de nekem hatalmas élmény volt minden egyes nap, amit ott töltöttem.

Csütörtök este érkeztem meg a kecóba, fél tíz körül. Ledobtam a cuccom (egy darab, kb. harminc éves, bőr utazótáska) és lefeküdtem aludni.
A feladat adott volt: másnap el kell jutnom az egyetemre reggel kilencre és megoldani a beiratkozást.
Két problémám akadt: arról tudtam, hogy egy nappal korábban rendezték az elsősök adminisztrációját, tehát ezt lekéstem. Arra gondoltam, csak megdumálom őket valahogy.
A másik gondra akkor derült fény, mikor kipakoltam a táskám: az érettségi bizonyítvány bizony otthon maradt...
A harmadik reggel vágott arcon: fogalmam se volt, merre van Buda :)
A tulajtól kértem útbaigazítást, de neki se volt sejtése, hol lehet a suli.
Annyit sikerült kitalálni, hogy át kell mennem a Margit hídon, onnan villamos elvileg jár arra, amerre mennem kell.
Útnak indultam hát és negyedóra bolyongás után megtaláltam a buszmegállót, ami a metróig elvitt.
A távolban hegyek sziluettje tűnt fel, amit gyönyörűen festett meg a Nap.
Alföldi gyerek számára, aki életében háromszor ha látott hegyet, az első reggelen ennél szebb látvány nem nagyon volt elképzelhető.

Végül is eljutottam a célig, megkerestem a tanulmányi osztályt és kopogtam az ajtón.
Először találkoztam a jelenséggel, amit azóta is emlegetek: ha bemész a TO-ra azzal, hogy miért kék az ég, a válasz csípőből érkezik (mellé díjmentesen társul a minősíthetetlen hangnem): „nem tudjuk, rossz a Neptun!”
A Neptun az az online felület, amin keresztül az egyetemen folyó aktualitások zajlanak: jegybeírástól igazolás letöltésig, kérvényrimánkodásig minden.
A szerver pedig csak akkor nem főtt meg, ha egyszerre max. húsz felhasználó lépett be.
Egy egyetemen, aminek húszezer hallgatója van.
Akkor ezt én még nem tudtam, szóval elhagyta számat a következő mondat:
Jó reggelt kívánok, levelezős hallgató szeretnék lenni, de sajnos lemaradtam a beiratkozásról, ezt jöttem most pótolni.
Érkezett ám a köpködés, hogy de hát rossz a Neptun!!! :)
Végül is előásták a papírokat és leültettek, töltsem ki.
Menet közben elkérték adataimat, két fényképet és még pár dolgot, valamint az érettségi bizonyítványom.
Na, az maradt otthon, gyenge 220 km-re onnan.
Csuklottak kettőt (szerintem anyám is) és az index azon rovatába, ahol azt kell feltüntetni, hogy ’érettségi bizonyítványt szerzett itt és itt’ beírtak egy jó nagy, kövér és gálánsan elegáns kérdőjelet.
Persze ceruzával, hogy ha következő héten behozom, majd pótolják a hiányt (természetesen a mai napig nincs kijavítva :)).

Beiratkoztam hát, életem új szakaszához érkezett: havonta egy hétvégét kellett a suliban tölteni, mikor reggel nyolctól este nyolcig mindenféle óráink voltak.
Az első két félév alapozó tárgyakról szólt, mint anyagismeret, műszaki rajz, kémia, mechanika, matematika. általános mérnöki ismeretek.
Ez utóbbi hallgatók közti rövidítésben ámi, amit az indexben is így tüntettem fel. Félév végén vizsga (december 30-n, emlékszem), majd a hőn szeretett jegybeíratás a tanárral. Ekkor megjelensz kezedben az indexszel az ő ajtajában és reméled, sorra fogsz kerülni: rajtad kívül kb. 300 hallgató ébredt ugyanezzel a vággyal aznap és a fele hiába jött el.
De én sorra kerültem és a tanár, akit csak Mr. Heinekennek hívtunk, mert akkora sörhasa volt, kiakadt:

„Maga mégis hogy hogy képzeli, hogy általános mérnöki ismeretek helyett azt írja be a tárgy neve rovatba: ÁMI???
Hát hol érettségizett?”

Odalapoz és a kérdőjel fogadja...

Én személy szerint persze mohó kíváncsisággal vártam a matek és mecha előadásokat.
Naná, hisz évvel korábban már alaposan megtanultam az anyagot kedves első tanítványommal.
Vele kibékültünk aztán és meg is látogatott, mikor sulija volt. Ismeri a családom és a szitut, ahogy eljöttem, nem is hitte el egykönnyen, hogy megléptem az álmát.

Első matekórán egy modellalkatú lány mellé sikerült leülnöm alig hét nappal a beiratkozás után.
Nem én terveztem így, úgy alakult, de nyilván nem sírtam el magam a ténytől.
Jól eső érzés volt érteni azt, amiről a tanár beszél. Ennél csak a csoporttársak arcára kiülő kétségbeesés volt megindítóbb.
Nem, nem azért, mert lenéznék bárkit, vagy kinevetném őket: jövőt láttam bennük.
A sokkoló négyszer hatvan perces firkálás végén (mikor hieroglifákat karcolt a táblába a tanár + és – jelekkel, olykor egy-egy számmal tarkítva)  elhangzott a mondat, amit vártam: három hét múlva újabb konzultáció – amit egy finom zh melegít be.
Körülbelül 105 hallgató ült a teremben. halk moraj szaladt ablaktól ablakig.
Valakinek megcsörrent a telefonja, csengőhangja pedig Johnny Weissmuller híres kiáltása volt a Tarzan c. filmből.
Ezt követte a mecha, ami ha lehet még érthetetlenebb tárgy.

A következő három hétben én kellemesen berendezkedtem Pesten.
Minden nap másik buszra szálltam fel és mentem várost nézni. Kedvenc évszakom a tavasz, de mögötte máris ott toporzékol az ősz.
Imádok színes levelek közt sétálni, mikor még épp meleg az idő, de már nincs az a heresorvasztó forróság.
Szeretem hallgatni az örök nyüzsit, figyelgetni az embereket és nagyon eltévedni egy tökidegen helyen. Azt szoktam mondani, van szám, max. megkérdezem hol vagyok, ha nagy a baj, de csak hazatalálok.
Eddig mindig haza is találtam :)

Jack Lemmon kérdezi a filmbeli apját a Szomszéd nője mindig zöldebb c. örökbecsűben:

-Mit gondolsz, felhívjam?
-Ó, kit?
-Hát a nőt!
-Ide figyelj, édes fiam! Tudod, az első kilencven év...az viszonylag gyorsan elmegy.
Egy szép napon arra ébredsz, hogy már nem vagy többé nyolcvanegy. És onnantól kezdve már csak percekben számolod az időt, majd rájössz a legfontosabbra: egyetlen dolognak van értelme az életben, az élményeidnek. Mert az mindennél többet ér.
Szóval meg kell hágni azt a nőt!

Életem első 22 éve relatíve értelmetlenül telt hát el. Nagyon fontos dolgokat tanultam meg, de az csupa elmélet.
Élményekre vágytam és ez motivált az utóbbi tíz évben mindig és buzdít cselekvésre ma is: élned kell, különben nem volt miért megenni azt a sok bundás kenyeret.

Menet közben persze a hétköznapok teltek és szembejött a kérdés: ok, mit fogok ma enni?
Nem az volt a baj, hogy nem tudok kaját venni, hanem az, hogy addig csak a mosatlant vittem ki a konyhába, míg otthon laktam.
Gondoltam kezdjük valami könnyebbel: egyik első estémen rántottát akartam alkotni.
Tökegyedül rájöttem, ehhez kell tojás, vettem is tízet.
Felvertem tálkában és beleöntöttem a serpenyőbe. Olajat persze nem, hogy nem tettem alá, nem is vettem :)
Mikor próbáltam elmosogatni a leégett cuccost elég hamar megvilágosodtam, hogy ez így nem volt jó kombó.
Könyvtár, szakácskönyvek és elkezdtem kisakkozni ilyen bonyolultabb fogalmakat, mint rántás, meg habarás.
Gyorsan rákaptam aztán a főzőcskézés tudományára, rájöttem ugyanis, hogy halálosan jó kikapcsolódás:

1. a hasam és én eléggé szeretjük egymást, bár néha megtréfálom szegényt némi tömény itallal, akkor másnap szóba se áll velem. Ok, manapság már egyre ritkábban van ez így.
2. konyhában marha jó kísérletezni: fizikus vénám van, ez a játék nem áll tőlem távol. Na meg hatalmas érzés, mikor ehető lesz a főztöm. Ennél csak az a jobb, mikor más is meg tudja enni.
3. kotyvasztás közben lehet zenét hallgatni és ki lehet nyitni egy üveg finom bort. Míg ügyködsz, ezek ellazítanak, ami nagyon jól tud esni az ember testének egy fárasztó nap végén.
4. a nők általában szeretik, ha egy férfiember feltalálja magát a konyhában és bizony szereztem már pár gólt egy-egy meglepetésvacsival :)

Így hát mióta egyedül élek egyik hobbimmá vált a főzés és ma már bonyolultabb kajáktól sem riadok vissza.

Az a félállás aztán, amit sikerült összeszednem a második augusztusi túrám alkalmával hamar fuccsba ment: ilyen a nyomdászszakma, sajnos haldoklik szép hazánkban.
Ennek oka a rendszerváltás, illetve az elmúlthuszonötév (nem politizálok, ez csupán megfigyelés): előtte sok, nagy nyomda működött itthon, bennük dolgozott rengeteg ügyes kezű szakember. Mikor szabaddá lettünk, sokan nyitottak kis nyomdákat.
A csúcson, 2005-2007 körül háromszor annyi nyomda volt Magyarországon, mint mondjuk Németországban (természetesen figyelembe véve az arányokat).
Már az egyetemen is azt beszéltük a tanárainkkal, mi lesz ebből?
Két út van: a felesleges cégek vagy szép lassan halnak ki, ahogy a kapitalizmus kibontakozik itthon és beáll egy egyensúly, vagy lavinaszerűen bezár tízből nyolc kis nyomda, mondjuk egy gazdasági válság idején.
Én már külföldről néztem végig, de az utóbbi verzió következett be 2008 után és ma se nagyon tért még magához a szakma.

De ettől függetlenül 2005. szeptemberében heti két-három napot dolgozhattam annál a cégnél és kerestem is némi pénzt, ami az első zh idejéig jól jött.
Mert jött ugye a következő konzultáció, amikor is megírtuk amit meg kellett.
Másnap is volt matekóra, addigra ki is javították és a nagy többség nem volt mosolygós kedvében.
Ekkor fogtam egy A/4-es papírt, ráírtam a következőket:

Sziasztok!

X, Y vagyok, én tanultam már ezt a matekot-mechanikát korábban, mikor fizikushallgató voltam itt és itt.
Most magántanárként működöm, nagyon szívesen segítek, ha nem sikerült ez a dolgozat úgy, ahogy szeretted volna.
Jöjjenek a tények: Pesten élek és itt házhoz is megyek, de te is jöhetsz hozzám (Rákosborzasztón lakom), 1200 Ft/60 perc.
Hagyd meg itt a neved és az elérhetőséged, jelentkezni fogok.

Ezt a papírt aztán odaadtam a mellettem ülő csoporttársnak, hogy add tovább!
Mire visszaért hozzám, 14 db név és emil cím, vagy telefonszám került rá.
Ez a 14 ember tanítványom is lett és beindult a biznisz.
Kis számolgatással korábban rájöttem én, ha csak napi négy órát tanítok, az napi 4800 Ft nettó. 25 nap alatt 120 ezer Ft. (aztán olyan napjaim is akadtak, mikor reggeltől estig tizenegy órát adtam)
Otthon havi 65000 Ft volt a nettóm, Pesten pedig a havi kiadásaim kb. 50 ezret tettek ki (akkor még albim húszezer volt, kaját-utazást megoldottam a többiből).

Magyarul egy kúrvajó élet köszöntött be, plusz összejött az, amiről titkon álmodtam: a következő konzultáción már úgy jött oda hozzám egy csaj, hogy: te vagy x,y? Sokat hallottam rólad, beleférek még az idődbe? :)
Én meg csak néztem ki a fejemből: ez mind valóság? Ráadásul ilyen könnyen megy? :D

Ennél persze sokkal jobbak voltak maguk a hétköznapok: minden nap úgy keltem fel, hogy abból élhettem, amit amúgyis szerettem csinálni.
Idővel aztán nem csak csoporttársaimat készítettem fel, ahogy közeledett a vizsgaidőszak és teleszórtam Budapest összes felsőoktatási intézményét a hirdetéseimmel, sorra jöttek a különböző emberkék Kodolányis turizmus szakostól a Műegyetemes építészmérnökig.
Valamilyen fura oknál fogva a diákjaim 80%-a lány volt.
Nem én szerveztem így, egyszerűen sokkal több csaj hívott fel, aminek az eredménye az lett, hogy ha megkérdezte valaki, miből élek, ezt válaszolhattam:
Nézd, általában egy, másfél órát töltök kettesben egy egyetemista, vagy főiskolás lánnyal, közben matekozni kell, amit szeretek és a végén még ő fizet érte! :)

Mondhatni arany élet és menet közben jöttek a meglepik.
Pl. Linda, az a modellalkatú lány, aki mellett ültem az első sulis napon.
Ő is diákom lett és jó barátokká váltunk.
Mesélte is később, hogy mikor a matekóra közepén elővettem az aznapi Blikket és elkezdtem olvasni, akkor arra gondolt, vagy nagyon értem az anyagot, vagy máris teljesen feladtam.
Később ő abbahagyta a sulit, mert Olaszországban ment férjhez, de az első féléven azért átvergődtünk valahogy. : )

Bejött hát az élet és hamar új barátaim is lettek: sok tanítvánnyal jól elhülyültünk, többükkel mai napig jóban vagyunk és beszélünk.
Mind anyuka, vagy apuka már és diplomáztak, csak én járok ilyen fura utakon :)

Folytatása következik.

Kezdetek

Kezdjük az előzményekkel.
Szeretem a kronológiai sorrendet, na meg ennek az egésznek a lényege az lenne, hogy összeszedjem, rendszerezzem, mi is történt vélem és ezt csak úgy, csapongva nem lehet (bár nagyon csábít a dolog, mert 2007. után jönnek majd az igazi izgalmak :)).

Szakmám szerint nyomdász vagyok.
Szakközépsuliban ezt tanultam, amolyan kompromisszumként: édesanyám is szakmabeli (illetve volt, mert 40 év után, három éve nyugdíjba vonult és köszöni szépen, nem megy vissza félállásba, hiába hívják).
Mikor általános végén ki kellett találni, merre tovább, akkor még persze nem voltam biztos benne, mi is legyen a jövőmmel: vagy megyek majd egyetemre, vagy nem.
De ha nem, akkor egy sima érettségivel felnőttként nem sokat fogok tudni kezdeni, szóval egyértelmű volt a szakközép, ami ad egy b tervet.
Végül is leérettségiztem és 2001 őszén fizikus szakra iratkoztam a helyi egyetemen.
Miért oda?
Egyik első emlékem 1990-be repít vissza.
Sok dolog történt akkor: módszerváltás, amiből leginkább az maradt meg, hogy eltűntek a vörös zászlók az ünnepek idejéről. Kérdeztem apámat korábban, hogy az miért kell? A trikolór ok volt, azt értettem, de a másikra nem adott választ: majd megtudod, ha már nem lesz aktuális.
Októberben megszületett második öcsém, aki 8 évvel fiatalabb mint én és nagyon örültem neki.
Valamint jött a második osztály, már tudtunk olvasni és egy nap az volt a program, amolyan bemelegítés gyanánt, hogy elvittek minket a suli melletti könyvtárba. Volt valami foglalkozás is, de utána két óra szabad nézelődés.
Ott elkapott a varázs, itt csodák vannak! :)
Őskorról beszélünk: akkoriban még Commodore 64 se volt, se internet, vagy okosteló, facebook, csak két tv otthon. Mármint egy fekete fehér tv a nagyszobában (kétszobás, második emeleti lakásban nőttem meg, nagyszoba volt a szülőké, a kicsiben rosszalkodtunk mi, gyerekek), azon jött két csatorna adása :)
Így a könyvtár volt az ablak a világra, ahol mindennel lehet találkozni.
Elég hamar felfedeztem a csillagászat szekciót és az összes könyvet végignyálaztam, amolyan szerelem első látásra.
Az évek teltek és rájöttem, ezzel akarok foglalkozni.
De itthon csillagászként megélni...szóval innen jött a fizikus gondolat.
Fel is vettek, emlékszem a felvételi matekból volt, szóban.
Hadarok kicsit, hadartam ott is. Ott nagyon.
Három tanár ült bent, egyik Trócsányi prof., akiről már hallottam korábban is, illetve nyílt napon előadott nekünk.
Kérdezte:

- Matematikából mi volt a kedvenc része?
- Geometria.
- Na, ezt se mondta még senki. Rendben, akkor igazolja a párhuzamos szelők tételét!

Eszembe se jutott a tétel, nemhogy a bizonyítás :)
Kicsit rávezettek és mondtam valamit, végül is azt hiszem, kijött az eredmény is.
Végül max. ponttal vettek fel.

Hét éves lehettem, már suliba jártam, mikor panaszkodtam otthon, nem látok jól.
Persze, hogy a leghátsó padban foglaltam helyet, de akkor is látnom kellett volna rendesen a táblát.
Elvittek szemészhez, aki -5 dioptriás szemüveget írt fel.
Kiváltottuk, szédültem benne.
Apám fogta, kidobta a kukába: hülye az az orvos, nem kell neked szemüveg: ülj előrébb a teremben!
Így nem lettem szemüveges, csak továbbtanulás előtt, az alkalmassági vizsgálaton került ki a turpisság: tompa látásom van. (ráadásul + 1.5 dioptriát igényel a jobb szemem, a másik +3-t)
Ez azt jelenti, hogy mikor kicsi fiú voltam, az agyam elkezdte csak a jobb szememből érkező jelet feldolgozni. A bal szememmel nem nagyon foglalkozott.
Sok gyerek jár így, ekkor szokták a szemüveg egyik lencséjét letakarni, hogy korrigálják a hibát.
Nálam ez elmaradt és mire észrevették, már nem tehettek semmit, sok ideg elhalt.
Engem ez nem nagyon zavart és ettől még nyomdász is lehettem, viszont van egy mellékhatása a dolognak: a 3D-s kép úgy keletkezik az ember agyában, hogy a testről érkező képet az ember a két szemével külön-külön kicsit más szögben látja. Az agy ebből a különbségből alkotja meg a valódi képet.
Nos, nálam ez nem nagyon jön össze, így nem látok rendesen három dimenzióban.
Mindennapokban nem igazán zavar, csupán hegyet mászni rossz: felfele még hagyján, de lefele nagyon nehezen jövök, nem tudom eldönteni, milyen mélyet kell lépnem.
Így vagyok az ismeretlen lépcsőkkel is.
Mikor valami romos, régi épületet látogatok meg, ahol a lépcsőfokok nem ugyanolyan magasak, nos hát nem egyszerű lejönni rajta.
Egyébként jól vagyok, illetve ezért is szeretem nagyon a geometriát: megszoktam, hogy kb. el kell képzelnem a valóságot, ami a körülvesz, hisz nem látom. :)
Ez sokat segít a fizikában is, könnyen magam elé tudom vetíteni az adott jelenséget.

Tehát felvettek egyetemre és pofán vágott a szabadság: középsuliban egy adott menetrend szerint él az ember, reggel suliba megy, aztán hazajön és otthon van.
Nem nagyon akarok belemenni ebbe, a lényeg hogy voltak otthon gondok. Apám pánikbeteg, ami csak 2001 után lett kezelve.
Addig burjánzott benne a para és soha sehova nem engedte egyik gyerekét se.
Ennek az lett a vége esetemben, hogy 14,00-kor véget ért a suli, 14,25-kor már otthon kellett lennem (15 perc az út busszal), ha késtem öt percet már ment a másfél órás lelkifröccs, hogy azt hitték, meghaltam.
Barátok száma: 0, bulik: 0, e helyett könyvtárba is úgy kellett elkönyörögnöm magam.
Ez persze nem csekély mértékben forgatott be, ezért is volt nagy élmény az egyetem: reggel elmegy az ember és mondhatja azt, estig órái vannak (ami igaz is, csak el lehet őket lógni és nem kell igazolás az előadásokra :)).
Meg is buktam félévkor, amit nem volt könnyű kimagyarázni.
Otthon persze az egyetemet hülyeségnek tartották, menjek inkább melózni „állj be a sorba, más emberek se érik el az álmaikat, mégis elvannak!”

Én viszont másképp gondoltam. Makacs tudok lenni, mint egy öszvér és vannak dolgok, amiből sosem engedek. Ilyenek pl. az álmaim.
Maradtam hát az egyetemen, de mivel a tavaszi félévben túl sok órát nem tudtam felvenni, vállaltam némi diákmunkát, ez az ősöket is megnyugtatta.
Következő év őszén nagyobb lelkesedéssel és komolyabban estem neki újra a főtárgyaknak, gyakorlatok meg is lettek, mechanikából négy zh-t írtunk Trócsányinál, majd jött a vizsga.
Beugró gyanánt két példát kellett megoldani, az egyikre még emlékszem:
Kislány hulla hopp karikával játszik a sárga, kavicsos úton. Élére állítja a karikát, elindítja úgy, hogy forog a saját tengelye körül, de közben halad is magának előre a porban. Egy idő után a karika eldől és nyolcasokat rajzolva nyugalomba kerül a földön.
Hány darab nyolcast ír le?
Itt egy cifrább káromkodás elhagyta a csoport száját, aztán az a két ember, aki félig meg tudta oldani, vizsgázhatott.
Én búsan mentem haza a hírrel: most sem sikerült.

2003. február 3-n kezdtem dolgozni abban a nyomdában, ahol anyám is volt, illetve tanulókoromban is ott kentem össze magam nagy örömmel.
Eleinte segéd voltam, aztán gépmester lett belőlem.
Ilyen gépen kínlódtam két évet én is: https://www.youtube.com/watch?v=E80Hsn0EDVo
Szerettem ott lenni, pár nagyon érdekes élmény ért munka közben.
Egyik, hogy hat db, a videón látható masina volt egy nagy csarnokban. Mindegyikhez alkalmaztak két-két szakit, plusz kisegítő személyzetet, akik általában diáklányok szoktak lenni.
Az élet úgy hozta, hogy a tucatnyi szakiból 9-10 fő fiatal, huszonéves duhaj volt, szóval nagyon jó volt a hangulat.
Itt egy olyan légkör veszi az embert körül, aminek van egy nagyon kellemes varázsa.
Munkáscsaládból származom, 15 éves korom óta minden nyáron pénzt kerestem valahol, szal nem félek a melótól, itt pedig befogadtak.
Naná, mikor minden éjszakás műszakban (3 műszakban dolgoztunk, néha 12 órában: egyik héten reggel hattól este hatig, másik héten fordítva) italozgatni is lehetett a gépek közt.
Itt még a cocializmusból megmaradt munkamorál dívott: a főnökség is tudta, mennyit lehetne termelni egy műszakban és mi is tudtuk.
Ennek nagyjából a 60%-a volt a norma, de a fizetés is minimálbér környéki volt.
Cserébe szemet hunytak a rosszalkodások felett.
Így esett, hogy egyes júliusi éjszakákon kifeküdtünk a nyomda udvarára beszélgetni, nézni a csillagokat és fogyasztani a bort.
Arra lettünk figyelmesek, hogy eltűnnek a csillagok és pirkad: be kéne menni melózni :)
De sosem toltak le, max. akkor, ha már nagyon elkanászosodtunk.
Itt születtek az első barátságok és van, ami mai napig megvan ezek közül.
Egyik ilyen Feri, akiről lesz még szó később.
Neki van húga, aki Kakó névre hallgat: kiskora óta kedvence a kakaó és ma is minden napot azzal indít.
Az ő gyerekkori barátjuk Ottó.
Na de ne szaladjak előre nagyon : )

Történt pedig, hogy 2004 őszén odajött hozzám egy vörös hajú leány. 160 cm magas, szeplős, szóval esetem és azt is tudtam, hogy a Budapesti Műszaki Főiskolára jár levelezőn és nyomdamérnök szeretne lenni. Ez a szak ma már könnyűipari mérnök és az Óbudai Egyetemen tanítják.
Ugyanaz minden, csak a név lett más.
Másodéves volt a szentem, de matekból, műszaki mechanikából ismételnie kellett: tavaly a két matek zh-n 50-ből 2 db pontja lett.
Segítséget kért tőlem, mert én is abban az évben felvételiztem.
Bennem volt a továbbtanulás ingere és ha már a fizika nem ment, leszek mérnök, azzal is jól lehet keresni és kezdtem megszeretni ezt az életet.
De ősök lebeszéltek, Pest messze van, ne menjek, meg amúgy is minek az?
Csak kibukok és hozom a szégyent anyám fejére.
Abban maradtunk, egy évet halasztok és meglátjuk.
De ez a lány ezt akkor még nem tudta és megkért, tanuljunk együtt.
Ebből az lett, heti 4-5 délutánt (vagy délelőttöt, műszakfüggően) nála töltöttem és matekoztunk.
Nagy volt a para, az volt a szakon a szabály, matek I-en 65% bukik.
Ezt minden évben be is tartják, tudtommal ma is.
Cirka száz hallgató vette fel a tárgyat, mi pedig orrvérzésig gyakoroltunk.
Hamar kialakult a felállás, hogy ő a tanítvány és én vagyok a tanár.
Az egyetemen a matekot elég jól belém verték, emlékeztem is még a fogásokra, így sikerült neki a tárgy.
Később kérdezték tőle munkatársak:
- Na, milyen tanár?
- Nézd, tavaly ötvenből két pontom lett. Idén 41.

Ő elég független teremtés, albérletben élt már akkor három éve és unta a banánt: elege volt a minimálbérből és a Pestre ingázásból, mindig hajtogatta: költözzünk oda!
Nyomda ott is van, tanítani pedig tudnék, mert őt is ostromolják a csoporttársai, magyarázza el a matekot, vagy mondja meg, kihez jár.
21 éves voltam ekkor és beletette a fülembe a bogarat.
Hogyne, mikor otthon azt hallgattam, ő egy kis kurva és mi a fasznak kell ott lennem heti ötször?
Ezzel párhuzamosan azt verték folyton az orrom alá, miért nem csajozok többet?
Hát ki érti ezt? :)

2005 nyara.
Újra feltettem az ősök lejátszójára a pesti lemezt, a fősulit és jött a 'nem mehetek olyan messzire, mert megölnek.' Mármint a banditák a vonaton.
Közben műszak végén a nyomdával szemben működtetett pszichiátrián (sarki italbolt, csak így hívtuk) az ember egy sört se tudott meginni nyugodtan, mert sietni kell haza.
Betelt a pohár.

Augusztusban beszéltem a főnökömmel: egymás utáni két péntekre kértem egy-egy nap szabit.
Ebben a két hétben anyám éves szabadságát töltötte, tehát otthon volt.
Én azt mondtam, 12 órázom reggel hattól este hatig.
Hajnali ötkor kiléptem a lakás ajtaján és a nyomda helyett a vasútállomásra mentem. Vettem egy oda-vissza jegyet Budapestig és a napot titokban ott töltöttem.
Senki se tudott róla és hatalmába kerített a bizsergés, ami azelőtt soha: az az érzés mikor tudod, valami olyat teszel épp, ami helyes és ennek így kell lennie.
És amitől örökre meg fog változni az életed.
Élénken előttem van az a perc, amikor először jöttem ki a Keleti kapuján és megláttam a nyüzsit, megcsapott Pest szele.
Na meg a felismerés, hogy nem is olyan egyszerű megtalálni a buszmegállót, mert nagy ám a Baross tér. :)
Akkor jártam életemben először Pesten, de nem tévedtem el.
Albérleteket néztem és a másodikat ki is vettem.
Kauciót se kértek, 20000 Ft volt egy hónapra.
Kint, a halál faszán. :)
Rákoskeresztúron volt a ház, egy középkorú házaspár fogta a bitang nagy kertet és beépítették sok kis szobával.
Egy szobában két ember lakott, adtak mellé fürdőt és volt a kert végében egy közös konyha.
Első albinak több, mint tökéletes.
Fizettem és boldogan értem haza épp vacsorára. Fapofával megettem a kaját és előadtam a kitalált sztorit, mi történt ma a munkahelyen, hisz minden este el szoktuk ezt mesélni.

Rá egy hétre munkát mentem keresni ugyanígy.
Találtam is egy kisebb nyomdát, ahova felvettek másodállásba.
Fősuli mellé gondoltam tökéletes lesz, míg kialakul a praxisom. Mert mindenképp korrepetálásból akartam élni.
Mikor azzal a lánnyal tanultunk rájöttem, ez nekem való meló. Szeretem is csinálni, hadarásomon is segít és jó pénz van benne.

Eljött a szeptember 8., fizetésnap, illetve azon a héten kellett megejteni a beiratkozást is.
Természetesen most is a szokásos válasz érkezett: „felejtsd el, nem foglalkozunk semmilyen főiskolával, maradsz szépen a seggeden!”
Még ma is indulat ébred bennem, mikor leírom ezeket a sorokat.
Szeptember 3-n bementem a főnökhöz és elmondtam neki, mi a szitu: Pestre megyek, csinálom a sulit. A két szabadnap épp ezért kellett, úgyhogy most felmondok.
Megértette és sok sikert kívánt.
Munkatársak szintúgy.
Attól a lánytól nem tudtam elbúcsúzni, mert összevesztünk. Neki barátja volt, nekem érzéseim.
Eszem ágában se volt belerondítani a dolgába, de kiderült és nem akart velem többé szóba állni.
Megesik.

8-a, a nagy nap. Egyben csütörtök.
Délelőttös voltam, ami azt jelenti, 14,30-ra ajtóban kell lennem.
Csak háromra értem haza, mert elmentem az állomásra, megvettem a jegyet Pest felé. Csak oda.
Otthon életem balhéjára készültem, nem csalódtam apámban.
Ebédemet azért még elfogyasztottam (szeretem a fasírtot és a krumplipürét uborkasalátával :)), majd megkértem a szüleimet, üljünk le beszélni.
Elmeséltem, hogy én másnap be kell iratkozzak a suliba, az az utolsó nap az adminisztrációs héten.
Nem, nem mehetek sehova, ezt már megbeszéltük, most minek csinálom a feszültséget???
Én nem feszültséget akarok, csak diplomát.
Tudtam, hogy ez lesz a reakció, ezért már mindent elrendeztem: van albim és állásom is Pesten. Másfél óra múlva indulok, ma jött a fizetésem, ebből ki is jövök egy darabig.

Volt döbbenet, meg cirkusz: apám üvöltött, nem enged el, rendőrt hív, nem hagyhatom el a lakást.
Ezt ma se értem pontosan, de hát mikor az ember kiborul nem tud logikusan gondolkodni.
22 évesen ugye oda megyek, ahova akarok, nem lehet bezárni vagy ilyesmi.
„Akkor monoklival mész Pestre!!!” - kiáltotta és láttam, repül felém a tv távirányítója.
Elkaptam a fejem, így a falat találta el, szépen lehullott a vakolat.
Felálltam, összepakoltam, közben hallgattam a kiabálást.

Ami kellett utazótáskába került és 16,57-kor a Pest felé tartó IC-n ültem.
Még mindig remegett a lábam, de sikerült és úton voltam.

Üdvözlet

Majd’ fél éve töltöttem be a 32. évemet és szorgos hallgató vagyok fizika szakon.
Az alábbiakban megmagyarázom majd, miért alakult ez így. Ez is lenne az egyik célja ennek a blognak.

Akad még egy pár, ilyen a szenilitás: azon kapom magam időről időre, hogy bizonyos emlékeim ködösek, nem nagyon emlékszem, mi és hogy történt 4-5-6 évvel ezelőtt. Kisebb-nagyobb erőlködéssel sikerül feleveníteni őket, de félek egy nap örökre elvesznek.
Most összeszedem hát őket, sorba fűzöm, itt pedig megosztom a bátor lelkekkel, kik erre tévednek.

Az első 22 évem nagyjából eseménytelenül telt, illetve semmi különös: lightos nevelkedés egy vidéki, normál családban, se válás se korai halálozás nem csapott be szerencsére.
Hétről hétre tervezem megosztani, mi minden történt azóta. A lehető legrészletesebb próbálok majd lenni, de a neveket megváltoztatom, az inkognitó fontos dolog.

Nagy vonalakban azért összeszedem most, a kezdetek kezdetén, mire is számíthat az, aki lejjebb görget.
Tehát reál beállítottságú vagyok, matek-fizika nagyon érdekelt mindig is (a kémiát viszont utálom, nem tom, miért).

2005-ben kezdődik majd a történet, akkor Budapestre költöztem egymagam, családot hátrahagyva, fejest ugorva a nagy ismeretlenbe.
Egyetemista lettem Óbudán, mellette magánórákat adtam és így tartottam fenn magam.
Két évre rá jött külföld: fél év itt, három hónap ott, kalandorkodtam.
Bejártam fél Európát, dolgoztam itt és ott. Volt két bőröndöm és ha úgy szottyant kedvem, elutaztam egy másik vagy idegen országba szerencsét próbálni.

Úgy voltam vele, ha már egyedül élek, éljek jól. Itt nem anyagiakra gondolok, a pénz sose volt nálam igazán szempont. Mindig csak annyit szerettem volna, hogy nyugodtan sétáljak be a soron következő  fizetésnap előestéjén a sarki közértbe és úgy vásároljak kaját (illetve némi alkoholt, ha úgy tartotta kedvem :)), hogy nem nézem az árakat, csak arra gondolok, mit kívánok.
Nyugaton ez könnyebben elérhető, mint itthon, plusz igazán fincsi élményekkel lettem gazdagabb.

Mindig azt mondtam, ez az életmód azért jó, mert egyrészt teljesen a magam ura vagyok, ha úgy alakulnak a dolgok, csak a saját senekem bánja, másrészt inkább most, a húszas éveimben éljem ki magam, mintsem vőlegényként, 35 évesen jöjjön rám a kapuzárási pánik, hogy jajj, mennyi minden kimaradt az életemből!
Addig lesz ez így, míg jól esik. Ha egy nap arra ébredek, hogy ebből most már aztán elég volt és valami komolyabb dologba vágnám a fejszém, hát majd akkor úgy lesz.

Nos, ezért vagyok itt és készülök a vizsgáimra, illetve elméleti fizikusnak. 14 éves korom óta ez az igazi célom, ma már a kellő komolyság is adott hozzá, azt hiszem.

Ez a blog az idáig vezető, tekervényes utamról fog szólni.
Helyszínek: Budapest, Amsterdam, Sarti (Görögországban található), Firenze, Prága.
Tabuk nélkül, néha megbotránkoztatóan, de őszintén és igaz dolgokról írok.
Valós eseményekkel való egyezés tehát nem a véletlen műve, de igyekeztem minden fontos dolgot, -amennyire lehetett- fel nem ismerhetővé tenni.

Kellemes szórakozást hozzá, okuljon belőle, aki tud vagy szeretne. Mindenesetre nem fog unatkozni :)

Tim