Amszterdam: III. turnus, vol 2.

Eljött ez a nap is, folytatom a történetem.

Visszatért a kedvem hozzá, pár napja random időpontokban azon kapom magam, hogy gondolkodom, miként fogalmaznám meg a következő részt.

Tudatalatti üzeneteit pedig komolyan kell venni, tehát itt vagyok. :)

2009. júniusában dobtuk el a szálat, mint Zoli haverom péntek esténként szokta a kanalat (ez a mondása, mikor kellően módosul a tudata: na, már megint jó messzire dobtam a kanalat!).

Minden szép volt és vidám: teljesen jó idő volt Amsterdamban, az első igazi nyaram töltöttem ott.

Nincs az a herefonnyasztó hőség, mint pl. idén itthon, hanem kellemes 25-26 fok szokott lenni.

Néha beborul és vizes lesz minden, de nem olyan gyakran mint az ember egy óceáni éghajlatú országtól várná: hetente maximum egyszer esett ez meg.

Nem is szeretem igazán azt a nagyon túlmeleget, jobban esnek a kellemes, simogató napok, nem kell hogy bundáskenyérnek érezzem magam.

Az életem sínen volt: munka, kecó, barátok és fanta. Minden adott volt és élveztem is piszkosul.

Rita nagyon jó barátom lett, ő 19 évesen a nővérét követte az egyik holland fővárosba (igen az egyik, mert kettő van: Hágában, ami Den Haag székel a kormány és az az államigazgatás központja, de Amsterdam a legnagyobb, leghíresebb holland város, ott is szoktak koronázni, így mindkettő fővárosi ranggal bír), aki három éve költözött ki, mert férjhez ment és ott kezdtek új életet.

Igaz, fél évre rá elváltak, de Zsófi még ott élt, ebben a studenthuisban.

A helyi tudományegyetemen tanult közgazdaságtant és nagyon jól ment neki.

Mellette a város szívében található egyik szórakozóhelyen volt pincérnő, minden csütörtök, péntek és szombat éjjel ott pörgött, mint egy búgócsiga.

Igen, heti három nap melóval keresett annyit, mint én egy hónap alatt: éjszakai meló sokkal jobban fizet és ki is tette, amit ki kellett, így busás volt a borravaló.

Ma Londonban él és újságíró egy üzleti élettel foglalkozó lapnál: megkomolyodott és lassan férjhez megy újra, ezúttal egy angol sráchoz.

Szóval a húga utána jött, mert az idősb tesó kiköltözött az albiból: aktuális pasijához cuccolt (aki egyben főnöke is volt és Pauló, egy eszméletlen vicces, portugál srác).

Rita oboázott, be iratkozott a konzervatóriumba, mert ott tanít a világ egyik legjobb oboistája.

Mellette a nővérével dolgozott minden hét második felében és ekkor csöppentem be az életébe én.

Addig csak a suli, a zene és a pénz keresése töltötte ki az életét, de újabban volt értelme kijönni a nappaliba, mert egy golyófejű srác is ott van és nagyon hülye humorán fuldokolva tud nevetni.

Sokat hülyültünk együtt és elmondása szerint a nagyapján kívül (aki 76 évesen leesett a cseresznyefáról betakarítás közben, az orvos pedig megígértette vele: többé nem tesz ilyet, nem mászik fára. Az öreg két hónappal később felkereste a dokit, aki emlékezett rá. Kezébe nyomott két kg meggyet: csak óvatosan drága főorvos úr, tegnap szedtem és közben egy-kettő bizony cigányútra szaladt!) én vagyok az egyetlen, aki sírósra tudja nevettetni.

Abban a hónapban egész éjszakákat átbeszélgettünk és nagyon megszerettük egymást.

Hasonló alkatok vagyunk és igaz ugyan, hogy az ellentétek vonzóak, de mélyebb szinten ez nem igaz: kell, hogy egy rugóra járjon az agyunk.

Mondják, férfi és nő közt nem lehet barátság, mert lehetetlen.

Mi ellenpélda vagyunk erre, mai napig működik a dolog és igaz, messze élünk egymástól, de manapság 1500 km már nem akadály.

Klári átvetődött május közepén Gerrit szobájába ugye.

Jól elvoltak egymással, bár a srác tipikus kocka volt, annak is a rosszabb verziója: reggel hatkor kelt, kifáradt a nappaliba és elkezdett játszani. Éjfélig elfogyasztott egy tálca sört, berúgott és lefeküdt aludni.

Minden egyes nap ezt csinálta. Egyetemista volt amúgy, de nemsoká kirúgták, mert nem járt be órákra.

Engem különösebben nem zavart, ilyen embert úgyse láttam még közvetlen közelről, illetve nem laktam vele, de nem is zavart sok vizet: jól elvolt a laptopjával és mindig volt otthon sör: nem rossz kombináció.

Mit evett rajta a lány?

Szerintem nem nehéz rájönni: ha lenyelte az undorát, akkor kapott egy életet, amiben élhet: Hollandiában tud dolgozni, nem kell hazamennie, a srác családja elég gazdag, ebből neki is csurran cseppen és majd, ha már összeszedte magát, akkor dobbanthat egy jobb verzióba.

Ő már csak egy ilyen lány, de hány ilyen mászkál az utcán?

Na ugye.

Nekem teljesen nyolc volt, mit csinál míg nem engem ver át.

Ő élete, legyen benne boldog, egyébként is azt szoktam mondani, mindenki tegye azt, ami jól esik neki egész addig, míg nem bánt valakit vagy valamit.

Különösen engem ne, mert akkor egy elmebeteg állattá válok. :)

A szobámban viszont egyedül laktam és fizetgettem a lakbért.

Akkoriban azon az álláspontom voltam, hogy minél több embert ismerek, annál jobb.

Ma már nem így van, de hát fiatalság, bolondság.

Persze én úgy gondoltam, hogy a minél több ember mindegyike jó fej és kedves, úgy tényleg nagyszerű, ha sokan vannak.

De az emberek nem ilyenek és ezt alaposan meg is tanultam. Ok, már akkor is felfoghattam volna ezt, hisz értek kellemetlen tapasztalatok, de akkor is hittem valamiféle alapvető jóindulatban.

Így esett, hogy arra gondoltam, keresek valakit magam mellé abba a szobába, egy szobatársat.

Felezzük a lakbért és miért ne?

Feladtam magyar oldalakon több hirdetést, hogy Amsterdam délkeleti csücskében fél szoba kiadó.

150 euró/hó, nincs kaució és segítek munkát is találni, ha arról van szó.

Jelentkeztek is és én egy Zita mellett döntöttem.

Két évvel idősebb, mint én és hasonló hippiérzés dobog a szívében, mint nekem.

Picológiával foglalkozik (ezt a szót sose tudtam leírni és direkt így szoktam ferdíteni, bocsánat) és ki akart ruccanni kicsit ebbe a liberális csodába.

Mint kiderült, a drogokkal sincs hadilábon, első dolgunk volt begombázni.

Na de először Pesten találkoztunk, mert ő zuglói.

Egy kocsmában várt, ahol már ki volt kérve a macifröccse (fehér bor és málnaszörp), amivel, mint jelenséggel én addig még sose találkoztam, ezért elfogott egy intenzív röhögőgörcs.

Elbeszélgettünk és kiderült, nagyon jó fej.

Rá egy hétre együtt repültünk vissza, de végül mégse költözött be hozzám, hanem egy külön szobát keresett magának.

Nem volt kedve kis helyen zsúfolódni, illetve félreértéseket is inkább elkerülte volna velem, amik éjjel bizony jó eséllyel megestek volna... :)

Kerestünk neki egy szobát és találtunk is nem messze, egy indiai nőnél, aki már nyugdíjasként szívogatta a vízipipáját, miközben az a jellegzetes, erős illat lengte körül.

Hamar megköttetett az üzlet és Zita beköltözött.

Másnap elintéztük a papírmunkát, elvittem az egyik hoteles melókat szervező céghez és munkát kapott az egyik étteremben a Marriottban.

Szerette, mert a város egyik legfelkapottabb helye volt és bizony híres emberkék is megjelentek arra olykor.

Közben heti három-négy estét nálunk töltött és marha jól éreztük magunkat.

Ottóék is át-átjöttek, sok alkoholos üveg gyűlt össze a spájzban pár hét alatt.

Amit még nem meséltem, hogy ez a kerülete a városnak nem más, mint a feketenegyed: szinte csak mi voltunk fehérek, míg tízemeletes panelokban laktunk. Ganzenhoef a neve, vagy Amsterdam Zuidoost

Semmi baj nem történt egyébként, tehát az ember fejében megfordul ugye, hogy fúúú, akkor ez biztos valami brutális kemény gettós környék lehet.

Nem.

Tiszta és rendezett, békés, dolgos emberek jönnek mennek fel s alá a házak közt és igaz, ápolják a saját kultúrájukat, de ez így van rendjén.

Nagy részük a régi holland gyarmatokról: Surinaméből és az Antillákról költözött át.

Suriname Brazília mellett fekszik, egy csepp ország, ahol az őserdőn és napsütésen kívül nem sok dolog van. Az Antillák pedig egy szigetcsoport Kuba alatt.

Mindkettő önálló állam ma már, de közben társult részei is a Holland Királyságnak, vagyis aki ott született ugyanúgy gondolkodás nélkül munkát vállalhat Amsterdamban, mint mondjuk én.

Nekem ezzel egyébként semmi gondom nem volt, mármint a feketenegyeddel: jobb alkaromra Snoop Dogg van tetoválva, a másikra Tupac.

Imádom a zenéjüket, bejön ez a stílus, szóval nekem körülbelül nem is remélt álom volt közéjük csöppenni.

Kiskoromban sok, hasonló környéken játszódó filmet láttam és szerettem, mint pl. a Juice, Soul plane és társai, most pedig majdnem, hogy valósággá vált.

Hasonszőrű berendezkedéssel bíró haverok irigyeltek is ezért :)

Ottó pedig nagy kedvvel jött át, mert ő maga is hip hop zenében utazik, szabadidejében underground zenészeknek, csapatoknak csinál alapokat.

Egyik nap, meló után gondoltam egyet és szétnéztem a környéken, mi minden van erre.

Találtam egy konditermet, ahova gondoltam, nem ártana lejárni: szoktam izmozni néha ilyen helyeken és akkor már rég nem volt szerencsém.

Beléptem és Tupac szólt a hangfalakból: ohóóó, ez a nekem való hely!!

Első edzés idején még nagy, hófehér szemgolyók meredtek rám: az összes srác fekete volt, ki oda járt, fehér embert eddig ott nem láttak.

Épp gondolkodni kezdtem, hogy lehet mégis jobb lenne lassan kihátrálni innen még mielőtt bele nem köt valaki a fehér ördögbe, de mikor levettem a pulcsim és előkerültek a tetoválások már nevettek: jól van, gyere csak beljebb hülyegyerek!!

Jártam is oda, míg azon a környéken laktam és nagyon nagy flash volt, mikor egy Bob Marley alkatú kollega odajött hozzám, nyújtotta a jobb öklét és pacsizás közben szemembe nézett, mondta: respect!

Kifelé menet, a recepción azért még bekérdeztem egy olyat, hogy:

- Van-e itt esetleg szauna?

- Persze, van és a bérleteddel használhatod is.

- Szuper. Esetleg szolárium? Lehet nem ártana, ha egy kis színem is lenne.

- Ember! Nézz már körbe...nem, itt nincs szükség szoláriumra. :)

Így teltek hát a hetek és teljesen rendbejött az életem. Boldogság töltött el és élveztem a nyarat.

Egész augusztusig...

Bekopogott ugyanis a Rochdale, a cég ami kiadja a lakást: fülest kaptak, hogy valami nincs itt rendben és csekkolták a szobákat.

Papíron ugye egy diáklány lakott a szobámban, de ő hazament én pedig helyette fizettem, de ez nem igazán volt legális.

Ezért két napot adtak, hogy kipakoljak.

Első körben persze nem örültem, de tudtam, hogy ez benne van a pakliban: aki csal, annak mindig számolnia kell ezzel.

Volt is már pénzem, hogy dobbantsak és mikor Zitával szétnéztünk szobapiacon pár hete, akkor el is mentettem egy számot, akinek az arab gazdája mindig tud kiadó szállást: egyiptomi emberke az illető és egy az egyben úgy néz ki, mint Oszama bin Laden.

Ezzel együtt nagyon kedves és segítőkész, illetve szobákkal nepperkedik: 300/hóért kapsz tőle lakhatást, ha arról van szó, hogy menni kell.

Azt hiszem, ez jellemzi is a világot, ahol ma élünk: úgy érzem magyarázkodnom kell, hogy miért tartottam ezt a vonalat opciónak.

De nem vagyok hajlandó megmagyarázni, miért bíztam benne. Aki ezt nem érti meg üljön le egy fotelbe és töprengjen addig, míg világos nem lesz.

Szóval gondoltam, kikeresem a számát a telefonomban, de ekkor kiderült valami, amit soha nem hittem volna: Klári ment le az irodába és közölte a céggel, hogy én itt lakom, ebben a szobában és az igazi bérlő Győrben él.

Ő azt gondolta az agyával, hogy nem lesz semmi baj: majd ő kiveszi a szobát, mert a barátja, Gerrit egyetemista, így neki is joga lesz diákszobát bérelni.

Én pedig maradhatok nyugodtan, annyi, hogy ezentúl neki fizetek.

Ott rontotta el, hogy természetesen neki nem volt lehetősége ilyen albi bérlésére, igazából annak is örülhetett, hogy nem tették ki Gerrit mellől, mert az övé is egyszemélyes szoba lenne.

Másrészt ezt nem így kell elintézni, hanem először talán közölhette volna legalább a barátjával a tervet, na meg mondjuk velem is.

Persze én se vagyok hülye: nyilván az volt a gondolat, hogy ha övé a szoba, bármikor átcuccolhat, én pedig mehetek ahova jól esik.

Rita is nagyon kiakadt rá, hisz nemrég még úgy fogadták be, mint utcára dobott szegény, árva lányt.

Hogy én mit éreztem?

Mérgesebb voltam, mint amikor Erikával vesztünk össze a haarlemi kecóban január elején.

Nagyon haragudtam rá: májusban gyakorlatilag kimentettem a szarból, amibe saját magát lavírozta bele, erre az első adandó alkalommal hátba döf.

Végül kiordibáltam magam és a többiek megnyugtattak: nem akarják, hogy elmenjek, szóval maradjak: nappaliban alhatok, míg nem találok jobb megoldást, ami kényelmetlen, de eddig is szinte minden időm a nappaliban töltöttem, ráadásul ezentúl ingyen lehetek ott.

A szobát a Rochdale lezárta, ha lesz új lakó, majd szólnak, de úgy alakult, hogy októberig nem jött senki.

Így maradt a hippistyle és én se költöztem még el.

Klári? Pár napig nem szóltam hozzá és megkértem ha lehet, kerüljön el.

Viszont nem tudok sokáig haragot tartani, ezért egy idő után kibékültem vele, részben muszájból: így nem lehet együtt élni.

Rita miatt viszont nem akartam elköltözni: fülig belé zúgtam :)