2015. augusztus 9., vasárnap

Gasztrománia

Nos igen: különleges kapcsolatban vagyunk a hasam és én: oda-vissza nagyon szeretjük egymást.
Kedvében is szoktam járni és mindenféle finomsággal tömöm, cserébe ő nem küldi vissza a tömény italokat, hanem lendületesen feldolgozza őket.
Azt szoktam mondani magamról, nagy gasztroperverz vagyok: élvezettel kóstolom meg mindenféle fenntartás nélkül az elém tett, számomra idegen kajákat.
Csábít a felfedezés izgalma, illetve a kíváncsiság: ennek az izének vajon milyen az íze?
Persze néha beletenyerelek egy kiadós meglepetésbe, de ettől csak izgalmasabb lesz a dolog.
Most sorra veszem kedvenc kulináris élményeimet, melyek utazgatásaim közben értek, tehát rendhagyó bejegyzés következik. : )

Hollandia

Nem titok, hogy a hollandok nem nagyon tudnak főzni.
Hogy ennek mi az oka, jó kérdés. Talán jobb, ha hagyjuk is ezt, dolgozzák fel ők, hogy miért bénák. :)

Ami nagyon finom náluk, az a sajt.
Általában is igaz, hogy a tejtermékeik elsőrangúak.
Szép, kövér fű nő arra, hisz óceáni az éghajlatuk, ebből én arra következtetek, hogy ettől adnak nagyon tuti minőségű tejet a tehenek.
Túrót viszont nem készítenek belőle. Egyszerűen nem ismerik, mint találmányt.
A sajtok...fúúú, azokat imádtam.
Rengeteg helyen lehet venni: van az abc-ben, találsz sajtboltot a legtöbb utcában, de piacon se faragsz rá, ha besajtolsz.
Három típust különböztetnek meg: jonge, belegen és oud.

Jonge kaas

Belegen kaas

Oude kaas

Ez a sajt keménységére utal, illetve arra, hogy meddig érlelték: az oud hollandul öreget jelent, ez a fajta sajt, ha szeletelve van cseppet se hajlik, inkább törik, repedezik, morzsolható.
Érdekes, fanyar íze szokott lenni, kicsit kesernyés. Én csak ritkán, inkább bor mellé fogyasztottam, mert száraz. Persze azon belül, hogy oud, eszméletlen sok fajta van, az ember kedvére válogathat.
Az Old Amsterdam elég híres és finom is, ha valaki arra vetődik és szembejön vele ez, akkor ne féljen tőle.

Old Amsterdam
A jonge hollandul fiatal. Az ilyen sajt a trappistára, vagy az átlagos, hazai sajtokra emlékeztet, legalábbis állagra.
Én mindig ilyet szoktam venni, a hűtőmben állandó jelleggel volt némi jonge kaas (kaas = sajt).
Edam egy létező város Amszterdamtól ötven kilométerre északra és minden kedden-pénteken van sajtpiac a városháza előtti téren.
Ja, igen: a legtöbb városban a belváros szívében áll egy nagy tér, aminek Grote Markt szokott lenni a neve. Azt jelenti: nagy piac és az a piactér.
Régebbi, több száz éves településeken ez sok sok éve piacként üzemel. Egy-egy városban heti két piacos nap van és általában nem vasárnap, sőt akkor sok állandó piac ki sem nyit.
Amszterdamban létezik egy régi, hagyományos piac a Waterlooplein-en. (plein = tér, ha arra vetődsz, hasznos lehet), ami lényegében zsibvásár: bárki kiviheti megunt kacatját és bagóért eladhatja. Áll ott néhány állandó stand is, régiségkereskedők árulják portékáikat.
Ők profik, nem is olcsók, de akadnak néha igazi gyöngyszemek a földre terített pokrócokon, melyek mellett idős, holland nénik – bácsik mosolyognak vidáman. És frikkandelt, vagy loempiát majszolnak, de ezekről kicsit később.
Na szóval ott a hajcsattól a biciklibelsőn át van Gogh első életrajzának első kiadásáig minden van.
Szoktam ott böngészkedni, ha rám jön mánia és darabka múltat akarok a kezembe fogni.
Vasárnap még ez a piac is bezár, pedig egyik borongós májusi csütörtök délelőttön, még 2011-ben ébredés után szokásos reggeli sétámat ejtettem meg épp (akkor ott éltem, egy köpésre a piactól: a negyedik amszterdami turnusban lesz róla szó :)) és arra lettem figyelmes, hogy sétál előttem néhány lépésre egy idősebb férfi, a szokatlan pedig az volt, hogy az összes eladó hangos: ’Good morning Sir! Good morning Sir!’ köszöntéssel üdvözölte.
Gondoltam ez lehet valaki, gyorsabban lépkedtem hát és megelőztem. nem volt nehéz, ő is csak andalgott. Ránéztem és földbe gyökerezett a lábam: ott állt előttem Anthony Hopkins, életnagyságban.
Se testőr se senki, csak ráérősen nézelődött a régiségek közt. meglepettségemben nem bírtam megszólítani, de sose feledem el, az tuti. :)

Tehát sajtokat Edam piacán is lehet venni, onnan származik a híres edami sajt. Jártam ott, megéri az utat: amíg a szem ellát csakis sajtokat árulnak, mind házi készítésű, az egész város sajtszagú 0-24-ben. :)


A belegen a jonge és oud között van, megkóstoltam, de csak ritkán vettem, nem a kedvencem.
Van egy holland pia, Jenever a neve (én csak Jennifernek hívom), gabonából főzött pálinkaféleség, inkább vodkára emlékeztet. Párszor megfőttem tőle, na az nagyon finom a belegen sajttal.
Pogácsára szoktam tenni még belőle, mikor nekiállok sütögetni. Ok, biztos sok egyéb módja is van a fogyasztásának, én nem találkoztam többel. Ha ettem is, szeletelve, hideg kajákhoz tettem.

Kitérnék itt a holland étkezési szokásokra. Az tuti, egészségesebb, mint a mienk. Ok, ez nem nehéz :)
Persze elfogult vagyok, szerintem a magyar konyha a legjobb, soha nem szidnám, de ami tény, az tény: az a pár tonna zsír, amit életünkben itthon elfogyasztunk nem tesz jót a szívünknek.

Egy átlagholland néhány gyors falattal kezdi a reggelt. Kávé természetes, ők sokkal gyengébb feketét főznek, mint mi.
Én nem kávézom, a szagát se bírom, de egyszer-egyszer rámentem egy két csészére.
Imádják a gyümölcsleveket, ezekből is hihetetlen választék van a polcokon. Két euróért másfél liter , 100%-os, bio levet kapsz és ezek tényleg nagyon tutik. Nekem az alma a kedvencem, de a narancs mindenütt, bármikor kérhető legyen az benzinkút, vagy étterem. (Ennek oka, hogy a holland uralkodóház neve: Oranje = narancssárga. Per pill. Narancssárga Vilmos -Willem van Oranje és van még vagy húsz neve- uralkodik arrafelé. Ennek megfelelően a narancs a nemzeti szín és magát a gyümölcsöt is imádják.)
Kenyér.
Felejtős. A legjobb kenyerük is gyengébb, mint a hazai pirítósba való olyan előre szeletelt kenyér.
Puha, alig van benne kraft és két órával később újra éhes vagy.
Sok különböző kenyeret kapni a közértekben, van sima, magvas stb , még gesztenyéset is láttam egyszer. A kukoricás egész ehető.
A többi péksütemény viszont finom, azokból bátran lehet választani, nagy baj nem lehet.
Kenyérre én azt a megfejtést találtam ki, hogy lehet venni 32 (!) centért sütnivaló bagettet: két, harminc centis bagett figyel a műanyag zacsiban, sütőben 7-8 perc alatt megsül és az valami iszonyat jó.
Laktat is, tehát reggelinek ideális. Ennek megfelelő a kis cipős zacskó, abban azt hiszem 38 centért van hat darab zsömle méretű cipó, ugyanúgy meg kell sütni.
Felvágottak: na, abból szintén bőséges a választék, még a mi olaszunkhoz is találtam hasonlót.
A hollandok nagyon kevés sertéshúst esznek, inkább marha vagy bárány kerül az asztalukra és persze sok csirke. A felvágott is inkább ezekből készül és zsírt nem is lehet venni. 
Szalonna is ritka, vagy az amerikai típusú bacon szalonna kapható (egyik kedvenc kifejezésem :)), vagy apróra vágott kis szalonnakockák, amit salátákba szánnak. Én belenyomattam pörköltbe, paprikás csirkébe, de krumplis tésztába is.
Egyik lakótársam egy magyar lány volt olyan két éven át Amszterdamban és a holland barátja gyakran jött át hozzánk. Imádja a krumplis tésztámat, amit szalonnával, sokféle fűszerrel és paradicsommal szoktam bolondítani. Mindig kérdezi: potatopasta? Hol a potatopasta??
Ami számomra emészthetetlen volt, azok a vajas kenyérre szánt izék.
Vannak ezek a különböző, dobozban kapható okosságok, amiket rászórnak a kenyérre, mint mi a sót. De ezek édes cukrok, ami kb egy milliméteres golyókra van aprítva.
Kedvencem az egérszar (én neveztem így el), ami csokireszelék lenne, de így néz ki:





Gyerekek imádják, ez szokott lenni a tízórai.
Nos, átlaghollandunk reggelizett, elmegy munkát végezni. Délben ebédszünet, amikor nincs főtt kaja.
Ők ilyenkor nem esznek főtt ételt, csak pár szendvicset tolnak be arcba.
A főétkezés este a vacsora, ami sok családnál kötelezően 18.00-18.30 közt zajlik.
Ez annyira így van, sok (főleg idősebb) ember nem hajlandó semmit se csinálni ebben a fél órában, csak eszik.
Ezt egy idő után belekalkuláltam a programszervezésbe, tehát nem állítottam be tulajhoz ekkor még az aktuális lakbérrel sem.
Itt kezdődnek a nagyobb különbségek.
A köret jellemzően saláta, amitől én személy szerint falra mászom :)
Ezt lehet izmosítani ezerféleképpen, félkész okosságok vannak az üzletekben erre a célra.
Népszerű a spagetti, vagy bolognai.
Halat is kellemes mennyiségben esznek, ennek örültem, mert én is nagy halas vagyok.
Rákot is ettem már ott, akkor viszont kikerekedett a szemem, mikor fent említett holland srác kedveskedni akart és egy este arra mentem haza: főz.
Garnélás történetet dobott össze, amit segítettünk neki előkészíteni, ő közben hét üveg étolajat öntött a fazékba, belenyomatta a fűszereket és olyan két kiló rákot, majd mindezt megfőzte, mint egy levest.
Nem volt valami biztató, de finom lett. :)

Másik jellemző holland kaja a stampoot.
Krumplipürébe savanyú, vágott káposztát és spenótot kevernek, egy szál főtt kolbász jár mellé.



A frikandel...az valami eszméletlen egy találmány.
Tehén.
Van olyan.
Szép nagy állat, csendes és szeretjük. Az íze miatt is.
A hollandok is szívesen fogyasztják, a tőgyét se hagyják veszni: ledarálják, némi fűszert adnak hozzá, tizenöt centis rudakat formáznak a pépből és ezt lefagyasztják.
Olajban ki lehet sütni és én szeretem :)
Az benne a nagyszerű, hogy dobozban lehet venni a boltok mirelit hűtőjében: egy dobozban húsz darab van belőle és másfél kg húsról beszélünk 1,89 euróért.
Mikor az ember csóró, akkor ez nagyon hasznos tud lenni.
Laktatós is: megettem négy ilyet olyan frissen sütött bagettel, tettem rá édes chili szószt (amit direkt fikkandel mellé ajánlanak) és nem volt bajom egész nap.



Hollandiában nincsenek hipermarketek: Tesco, Cora, Spar ismeretlen arrafelé.
Pár nagyobb lánc létezik, mind olyan, mint itthon a Coop, vagy CBA.
Ezek a következők (drágaság – minőség szerint csökkenő sorrendben): Albert Heijn, Deka, Aldi, Lidl, C1000.
Én Deka és AH közt szoktam ingázni.
Az árak kb olyanok, mint a hazaiak és nem túlzok.
Két kiló sajt 8,99 euró.
Egy kiló csirkecomb 1.5 euró
Egy kg kenyér 0.89 – 2 euró (ez utóbbi spéci magánpékség kenyere, ami nagyon finom)
Paradicsom 0.8 – 1 euró
De tessék, összeszedtem a honlapokat, böngéssze akit érdekel (vagy érint :)):


Ja igen, megemlékeznék még az oldalasról. Náluk ez sokkal népszerűbb, mint itthon és teljesen másképp is készítik. Ha nem látom, milyen csontról szedik le a húst, akkor nem jövök rá, mit eszem.
Ők valamilyen édes szósszal öntik le, illetve bepácolják vele: nagyon jó tud lenni.
Kocsmákban szoktak ilyen ajánlatok lenni, hogy spare ribs-ből ehetsz amennyit bírsz tizenegy euróért. Az ez az ízletes oldalas. Kipróbálandó, én imádom.


Zöldpaprikát nem ismerik, de van kaliforniai paprika sárga, zöld és piros színben. Pirospaprikát itthonról szoktam mgammal vinni, ami kint van narancssárga és semmi íze.

Nos, nagyjából ennyi a holland konyha. Eredeti kajájuk nem sok van, inkább más népek bevált fogásait készítik.
Úgy nézem, amit végig szeretnék venni, az bőven nem fog beleférni egyetlen bejegyzésbe, ezért lesz ennek folytatása is.


Addig is eet smakelijk!! :)


2015. augusztus 8., szombat

Prága

Szeptember közepén hagytam el Sartit, Janisz és Michelle pár nappal korábban.
Rengeteget marháskodtunk és szerettünk együtt dolgozni: igazi kellemes kapcsolat alakult ki és megdumáltuk, kölcsönösen vendégül fogjuk látni egymást. Ők eljönnek majd Pestre pár napra és én leszek az idegenvezetőjük, illetve én is fogadva leszek majd Prágában, ahol ők tanulnak.

Később is kontaktban maradtunk, mikor pedig tervezgettem a visszatérést Hollandiába, akkor gondoltam ha lúd, akkor legyen hájas disznó és útba ejtem őket is. Ez nem igényelt nagy szervezést, Prágáig elvisz a Eurolines menetrend szerinti járata, onnan pedig pár nappal később tovább tudok menni az igazi cél felé.
Így is lett és március közepén kivettem egy ágyat az egyik prágai hostelben, ami a belváros szívében van.

Nem sokat tudtam arról a helyről addig, az egyik információm (ami nagyon szimpatikusnak tűnt) az volt, hogy a módszerváltás után a csehek kitalálták, hogy a nyugat-európai átlagember egyik hobbija a nyaralás: a németek, svédek, belgák, angolok évente egyszer-kétszer kimoccannak otthonról és felkeresnek valami szép helyet.
Igen ám, de a cocializmus alatt már bejárták Európa szerencsésebb felét, így már unják is, igénylik az új attrakciót. Tisztába tették hát gyorsan Prágát, felújították ahogy azt illik és teleszórták a nyugati médiát hirdetésekkel: gyere ide nyaralni, mert szép.
Azóta a prágai turizmus bevétele annyi, mint hazánk éves költségvetési hiánya...

Prága a Várból nézve

A Vár 
Janiszékkal másnapra beszéltem meg találkozót, előtte mászkálni kezdtem a városban és ezek a csehek tudnak valamit: felejthetetlen az a hely.
Hasonló kicsit Budapesthez abban az értelemben, hogy észak-dél irányban folyik a Moldva, a jobb partján, egy dombon áll a vár, a szembe oldal pedig laposabb, sík terület.
Sok a műemlék, szépek a hidak és nagyon jól esett a rosszul sikerült tél után a bimbózó tavaszban egy ilyen helyen lenni.
Az elvek fontosak és ragaszkodom is a sajátjaimhoz.
Egyikőjük pedig ugye az, hogy sose adom fel, illetve amit a fejembe veszek, azt végigcsinálom. A szabadságomból pedig nem engedek és tojok a konvenciókra: azt teszem, ami jól esik.
Ezért hagyott hidegen az összes barátom döbbenete: ezek után képes vagy nyaralni menni és nem minden fillért kuporgatva inkább a jövőd építeni?
Igen, mert a jövőm nem azon a száz eurón múlik, amit a cseheknél hagytam, hanem rajtam. Ezért jól kell lennem belül, hogy csinálni tudjak valami értelmeset majd áprilisban, mikor Amszterdamban fogok újra a nulláról berendezkedni.
Ebben segített a prágai tavaszom.

Első este egy helyi abc-be is betértem némi elemózsiáért és ha már ott voltam, megnéztem magamnak a híres sörüket. Állítólag nagyon finom és olcsó náluk a folyékony kenyér én pedig ugyan inkább boros vagyok, de a sört se öntöm ki a földre. :)
Meglepő élmény volt, hogy egy üveg Kozel náluk kb. 50 Ft-nak megfelelő koronába került.
A legkisebb sarki zöldségesnél is legalább nyolc – tízféle cseh sört kapni és egyik jobb, mint a másik.
Be is vásároltam és jól éreztem magam.

Másnap a főtéren találkoztunk, Janiszék ott vártak az egyik szökőkútnál.
Egész nap suliban voltak, a fárasztó előadások után pedig szeretnek kedvenc helyükön lazítani, de most én voltam a vendég, ezért oda mentünk, ahova én akartam. Én viszont nagy folklórmániás vagyok, szóval azt kértem tőlük, mutassanak meg egy tipikus helyi estét: mit szoktak csinálni ilyen keddi alkalmakon?
Biztos vagyok ebben? – kérdezett vissza Michelle.
Naná, szétnézni jöttem, nem mekis kaját enni. :)
El is vittek egy igazi, cseh kocsmába, ami egyben étterem is. Vagyis kaját is adnak.
Nagyon hangulatos, alagsori helység volt, ami régen borospince lehetett: boltívek és gigászi hordók kikopott helyei váltogatták egymást. Egy-egy ilyen több hektós hordó helyén alakítottak ki boxokat, kis faasztalokat padokkal.
A falak kötelező téglarakásúak és hihetetlen hangulatot kölcsönzött az egésznek a tökéletesen beállított megvilágítás.
Nagyon tetszett a hely és este hét magasságában még nem is volt tele. A srácok itt szerettek nyújtózni, beszélgetni és nagyokat enni – inni.





Vicces dolog ez a Közép-Kelet-Európa. Itt élünk mi, magyarok több, mint egy évezrede és körülvesznek minket a szláv népségek, akiknek a nyelvük ugye teljesen más, de ahogy észrevettem, néhány szokásunkban igenis van hasonlóság.
Persze mindez csak hevenyészett észrevétel, csupán megérzés, de sok lengyelt ismerek, szerb barátaim is vannak és a cseheknél szintén azt tapasztaltam, hogy bár egyikőnk se gazdag (mármint a nemzetek maguk), de ahol tudjuk megteremtjük annak a lehetőségét, hogy jól érezzük magunkat.
A hollandok például évszázadok óta tele vannak, de az a társadalom, kultúra szerintem sokkal szegényesebb, felületesebb, mint a mienk.
Mondják sokan, bölcs emberek, berendezkedések tudósai, hogy ha egy nép rá van kényszerítve akkor  kreatívabb lesz, hogy elviselhetőbbé tegye a mindennapjait, de ha mindene megvan, mi motiválja erre?
Hollandiában az átlagos ateista nem tud különbséget tenni a katolikus és a református egyház között. Kérdezz meg erről egy lengyelt.
Amszterdamban egyetlen holland éttermet sem találsz. Minden sarkon gyorsétterem, vagy argentin steakhouse áll (erre a mai napig nem jöttem rá, miért épp argentin, de több száz van belőlük a városban).
Prágában alig van meki.
Haarlemben elmentem párszor bulizni, de a holland srácoknál ez azt jelenti, hogy állnak egymás mellett, mint a heringek, mindenki kezében van egy sör és beszélgetnek, közben üvölt a zene.
Nézz meg egy magyar fesztivált.
Nem is beszélve a gasztronómiáról. Én vallom, hogy nézd meg, mit eszik egy nép és meglátod bennük a mélységet.
Természetesen nem lehet levenni egyikőjükről sem a keresztvizet, én csak a tapasztalataimat hasonlítom össze és ezért se tudtam soha letelepedni Hollandiában: nekem túl sekély az, ami ott van.
Ezzel együtt nagyon jól meg lehet ott élni, mifelénk viszont nehéz az élet.
Nekem szerencsém van: megtehettem, hogy hazajöttem és azt csinálom, amit akarok.

Na de ami miatt még belopta magát a szívembe Prága, az a kajájuk. Valami olyan finomat ettem ott, hogy azt elmondani nem lehet.
De le fogom írni a már párszor emlegetett kajás bejegyzésben, amit ma megejtek végre. :)
Mi, magyarok híresek vagyunk ugye pár dologról és ezek közül egyik az, hogy nálunk a legszebbek a lányok. Ez így is van (ez a másik oka, hogy hazajöttem :)).
Viszont minden tiszteletem mellett a helyzet az, hogy drága lányok, holtverseny van: a csehek ott toporognak mellettetek a dobogó felső fokán.
Örülök, hogy szemüveges vagyok, mert Prágában ki akart folyni a szemem az utca forgatagában.
Michelle is modellkedhetne, ha akarna: igaz, alacsony (160 cm lehet), de ez csak dob rajta. Szőke haj, zöldeskék szem, tripla D melltartó és gömbölyded formák, hogy Michelangelo is változtatna a nemi identitásán, ha látná.
És neki van egy nővére, aki Eva. Ő ugyanez, csak 175 cm magas, sötét hajú, szemű és orvos Lipcsében.
Még Sartin megismertem őt is és nagyon kedves teremtés.
Így éltek ők négyesben Eva vőlegényével egy albérletben, ahova második este invitáltak meg.
Vittem ajándékba aszútörkölyt, mert hát ők, a nagy és erős csehek, ők bírnak ám inni!
Van is alapanyag hozzá: sörök, becherovka stb..
Na de egy magyar fiatalember se maradhat szégyenben ilyen magas labda láttán, erre le kell csapni.
52 fokos pálinkát sikerült szerezni, elő is varázsoltam a két, fél literes üveget, mikor leültettek a nappaliban.
Öten bevertük, jót aludtunk utána mind.

Péntek reggel találkoztunk legközelebb, mikor is kocsiba szálltunk és mondták, elvisznek valami érdekes helyre.
Prostejov egy Debrecen méretű város olyan kétszáz kilométerre keletre Prágától (ami csehül Praha, erre az útjelző táblákból jöttem rá). Ők mind onnan származnak és hazamentek családozni, illetve azon a hétvégén volt a helyi mulatság: tavaszköszöntő bál.
Régi tradíció ez, mikor az emberek kiöltözve rúgnak be a művelődési központban. Egyben farsang is és aki akar beöltözhet.
Öltönyt nyilván nem vittem magammal, de Janisz adott egyet kölcsön, így hát mehettünk egy jót szórakozni.
Meg is történt, nekem sok emlékem nem maradt olyan tizenegy óra utánról, de ami tény, hogy akkoriban nem nagyon tudtam meginni húzóra egy felest. Nem tetszett a dolog a gigámnak, általában vissza akarta vezetni a pálinkát az orromon át a szabadba, ezért három centeseket szoktam inni.
Másnap mesélték, hogy húsz percig fűztem a pultos csajt (aki nem nagyon beszélt angolul), addig – addig, hogy rádumált, toljak le egy vizespohárnyi vodkát egy szuszra.
Mondják, sikerült, de én nem hiszem, bár a másnap alapján elképzelhető. :)
Reggel kilenc körül tértem magamhoz, hogy a padláson alszom. Lebotorkáltam a nappalijukba (Janiszék házában voltam) és igyekeztem összerakni valami történetfonal félét, de hamar feladtam.
Nagyon szerencsés másnapos vagyok egyébként, nem igazán szokott bajom lenni, csak akkor leszek dögrováson, ha keverem a tömény italokat, de ott nagyjából jól éreztem magam, csak cseppet voltam kótyagos (ez a harmadik x után megváltozott, ma már két üveg bor után másnap egész nap el vagyok cseszve és ezért haragszom is a természetre).
Böngésződni kezdtem a neten, mi minden történt a világban míg én nem voltam képben és hamar felébredtem kómás állapotomból: aznap mondott le Gyurcsány.

Ebédet kaptunk Michellék anyukájától később, aki angoltanár és nagyon örült nekem, hogy gyakorolhatja valakivel a nyelvet.
Mondtam ok, csak izé...ég a pokol, hol a szóda? :)
Délután visszamentünk Prágába és megnéztük Európa legnagyobb showját – Janisz szerint.
Az Orloj nevű csodára gondolt, ami Prága szívében van és egy óramű akar lenni, amit még a középkorban tettek oda, a templom falára.
Minden órában, egészkor pár perces kis műsort ad elő, bábjátékhoz hasonlítanám.
Egy igazi élmény :)


Aznap este viszont már korán lefeküdtem aludni, mert vasárnap reggel indult a buszom Amszterdam felé.
Tele élményekkel és jókedvvel belevetettem magam a talpra állásba, valami viszont megváltozott bennem: már nem tudtam olyan optimistán tekinteni a jövőbe, mint másfél évvel korábban.
Komorabb lett a világ és én is kezdtem kérgesedni, de ez csak jót tett a túlélési ösztönömnek, ami a harmadik turnusban alaposan próbára is lett téve...

Amszterdam: II. turnus

Persze így, utólag visszatekintve azt mondja az ember, hogy hülye voltam: miért nem maradtam Pesten?
Eléggé nagy káoszba süllyedt a világ és senki se tudta, mi lesz ennek a vége, azt pedig végképp nem, hogy mikor. Élhettem volna otthon, vehettem volna egy darab madzagot és valahogy kihúztam volna vele a telet. Vizsgaidőszak akkor is volt, taníthattam és pénzt is kereshettem volna.
Huszanhat évesen viszont még nem úgy gondolkodik az ember, mint hat évvel később. :)
Úgy voltam vele, Amszterdamban biztos fogok tudni dolgozni és majd megoldódik valahogy minden, olyan nagyon gáz csak nem lesz.
Nem is voltam már egyedül, hárman támadtunk be újra: Era, a lánya és én.

Minden remekül is kezdődött: megérkeztünk, másnap elintéztük nekik a papírmunkát (adószám, bankszámla nyitás és stb.), majd befészkeltük magunkat a büdöstanyába, ahonnan Ottó épp kiköltözött. Pár nappal később találkoztam Thijsszel, aki új szerződéssel várt és állással a Blue Tower nevű szállodában. Munkahely
Ottó át is járt hozzánk gyakran, nőkkel ő is szeret ismerkedni, engem meg rég nem látott.

Két hét után viszont jöttek a problémák. Egyik hibám nekem, hogy szeretek alkalmazkodó lenni, ez különösen igaz, mikor albérletben élek együtt valakikkel (ma is egyedül vagyok itthon, lakótársaim szülőznek és nyugalmamban tisztába tettem a kecót, mert túl sok volt már a lábnyom és zavar. Holnap este pedig majd jól meglepődnek :)), illetve ez nem is lenne baj, de sajnos van egy olyan indíttatás is bennem, hogy valamiért feltételezem: mások is akkor érzik kellemesen magukat, ha nem lépnek a többiek tyúkszemére.
Era nem ilyen alkat.
Ő képes és elvárja: az legyen, amit ő akar és azonnal, különben patáliát csap. Szerintem két kezemen meg tudnám számolni, hogy az elmúlt tíz évben, mióta a saját sarkamon állok hányszor veszekedtem, de hogy hányszor üvöltöttem teli torokból, ahhoz még kevesebb ujj is elég lenne.
Iszonyat nehéz kihozni a sodromból, übernyugodt természet vagyok. Na nem tejbetök, csak nem is tudom: lenyelem a mérgem és minden körülmények között kulturált próbálok maradni, mint egy bábszínház.
Ehhez képest Erával odáig fajultunk, hogy azt vágtam a fejéhez: bár vinnének el Auschwitzba, te szemét, mocskos, szarevő, férges izé, ott megtanítanának viselkedni!!!
Ezt a kétes dicsőséget azzal érte el, hogy elkezdett alázni. Igaz, elintéztem neki és a kedves lányának is egy-egy, jól fizető melóhelyet (Ági, a lánya a Sheratonba került szobalánynak 2008. decemberében és csak most mondott fel középvezető beosztásából idén júliusban, mert hazaköltöztek Ottóval és a három éves kislányukkal...jaj, előre szaladtam :), Era pedig Haarlemben talált munkát, vagyis elkísértem az adott szálloda recepciójáig, ahol nagyon örültek neki, azonnal fel is vették takarítani – ott pedig sokkal könnyebb volt egy nap, mint nekem, a Blue Towerben. Ez persze nem volt gond, örültem, hogy jó helye van), de neki ez vagy nem jelentett semmit, vagy csak simán ki akartak használni.
Egy szobán osztoztunk hárman, ami nyilván nem volt kényelmes, de nagyon olcsón megúsztuk. Azt mondtuk pár hónap és külön költözünk, ez csak amolyan szükségmegoldás.
Én már februártól találtam is valamit, ahova mehettem volna, de nem, ők ki akartak onnan túrni minél hamarabb.
Hogyan? Akkor nem láttam át, de beletenyereltem a tutiba: rám néztek és belakot láttak bennem, akit jól át lehet verni: segít kijutni, melót és lakást szerezni, utána jól kitesszük onnan a szűrét.
November közepétől ez ment, jött arcomba a finom pszichikai hadviselés, a beszólogatások, a viták, veszekedések.
Próbáltam én leülni és megbeszélni velük a dolgot, de nem lehetett. Januárra pedig elfajultak a események.

Menet közben azért vicces dolgok is történtek.
Addig én soha nem használtam semmi drogot. Ok, alkoholt igen, de az mindenütt elfogadott, Ottó viszont nagyon szereti a füvet. Gondoltam verje bele a csalánosba, én is kipróbálom, hogy milyen. Vettem egy szép, jamaicás vízipipát és befáradtam a sarki fűszereshez:

- Egy gramm white widow-t szeretnék!
- Ok, 6 euró.
- Köszi, de áruld már el: mi a szisztéma? Még abszolút kezdő vagyok, soha nem téptem be, te biztos értesz hozzá: itt ez a pipa, hogy kell használni?
Dohánnyal együtt tegyem bele a füvet, vagy csak tisztán, dohány nélkül?
- Óóó, tisztán! Tegyél bele egy fél grammot, szívd el, jó lesz.


Kedves Olvasó, ha ilyen szituba keveredsz, meg ne próbáld! :)
Én akkor kis naivan hazamentem, sütöttem csirkecombot, mert tudtam, hogy ha az ember be van szívva nagyon meg tud éhezni, majd a konyhában kipróbáltam a pipámat.
Előtte nem is dohányoztam soha, de tettem amit kellett: felül begyújtottam, a csövön keresztül pedig szívtam a levegőt ahogy tudtam.
Azért okoskodtam is kicsit: először csak 0,3 grammot tettem bele, nehogy baj legyen.
Egy jointban is annyi szokott lenni, ha Ottónak az elég, nekem sok is lesz.
Elszívtam, de nem éreztem semmit. Az ideg kezdett csesztetni: nem igaz, hogy itt vagyok Hollandiában és nem tudom kipróbálni azt, ami legális!
Tettem bele még 0,2 grammot és arra emlékszem, hogy egyetlen gondolat kezdett kavarogni a fejemben: most azonnal tedd le a pipát egy biztos helyre, mert üvegből van. Utána menj be a szobába és ülj le.
Úgy tűnt, ez körülbelül 74 percig tartott, de végül leültem a fenekemre és hűha.
Nehéz leírni azt az érzést, nekem az volt benne a legfurább, hogy teljesen elveszti az ember az időérzékét: mintha nem is telne.
A mozgáskoordináció is nehezemre esett, de a legszokatlanabb a rövidtávú memória eltűnése volt: jöttem mentem a lakásban és nem tudtam megmondani, hogy öt perce voltam-e wc-n vagy sem.
Ez nem kellemes, de azért volt, mert túl sokat fogyasztottam: be kellett volna keverni dohánnyal, illetve csak sokkal kevesebbet szabad egyszerre eltolni.
Utána viszont a csirke tényleg nagyon jól esett : ) Mikor az ember abban az állapotban van, mindent sokkal intenzívebben érez: az ízeket, a hideget, minden felerősödik. Ezért olyan marha finom a kaja. (igen, a következő gondolatom nekem is az volt akkor, hogy milyen lehet így szeretkezni? Nos kipróbáltam, de 18 éven felüliekbe nem akarok belemenni. Tényleg teljesen más :)).

A válságot amúgy nagyon nem éreztük meg: munkánk volt, az árakkal nem volt baj egész decemberig.
De jött a rossz idő és Hollandiába (hogy máshová se) nem jött annyi turista, mint máskor. Harmadannyian se voltak és a szállodák hirtelen bajba kerültek: nem volt foglalás, nem tudtak nekünk annyi munkát adni, se fizetni.
A karácsony még eltelt és akadtak fizető vendégek, de januárban halál. Minden hónap 15. napján jött meg a fizetésem, de az Elegance, a cég ami közvetített január 14-n csődbe ment.
Szerencsém annyi volt, hogy volt biztosítás erre az esetre és a biztosító öt-hat hét után fizetni fog. Minden remek, de én ötven euróval a zsebemben álltam a ház kertjében és bentről már szűrődött kifele a napi veszekedés zaja.
Másnap kellett volna fizetni a lakbért, de nem tudtam. Munkám se volt, másikat találni abban az időszakban pedig lehetetlen volt.
Átmentem hát Ottóhoz, azon a csütörtökön ott aludtam.
Neki és Eráéknak is szerencséjük volt, mert az ő munkájuk nem szűnt meg, igaz nem kapták meg ők se a teljes bérüket, de annyit igen, hogy meg tudjanak élni addig, míg csillapodnak a kedélyek: mindenki azt mondta tavaszra helyre jönnek a dolgok, lesznek újra turisták: Amszterdam az mégiscsak Amszterdam. Royal with cheese :)

Valahogy összeszedtem egy buszjegyre valót és úgy döntöttem, hazamegyek Pestre.
Volt egy hostel a belvárosban, ahol kedves régi barátosném volt a tulaj és az is kongott az ürességtől. Kétezer forint volt egy éjszaka, de elég volt akkor kifizetni, amikor megjön a fizetésem: 1000-1100 euróról volt szó, amiből vígan kifizettem öt heti hostelezést.
Persze olcsóbb lett volna kivenni egy szobát valahol, de effektíve pénz nélkül jöttem haza: örültem, hogy meg tudok szállni valahol.
Haza, a családhoz nem mehettem: még nem állt velem szóba apám.
Az első költözés után (akkor Pestre mentem) jó egy évig nem is beszéltünk, utána normalizálódott valahogy a helyzet és elfogadta, hogy külön élek, vagy legalábbis úgy tett.
Mikor külföldre utaztam világot látni, akkor megint kitagadott egy időre, mert szerinte esztelen hülyeséget csinálok.
Tény, a végén pórul jártam, de addig rengeteg csodálatos élmény ért, amit egyetlen percre se bántam meg.

Hogy mi történt kedves Eráékkal? Tavaszig kihúzták valahogy, akkor újra beindult a biznisz és hirtelen nagyon sok lett a meló: rengeteg kelet-európai bevándorló hazaköltözött a válság idején, mint én.
Era nyárig maradt még, akkor megismerkedett egy szerencsétlen flótással és Budára ment, a lánya összejött Ottóval és még egy évig a büdöstanyán lakott: anyja hazamenetele után gyerekkori barátnőjével osztották meg a kéglit.

 Én márciusig jól éreztem magam Pesten, a Nyugati mellett laktam és tanítgattam. Február közepén megkaptam az elmaradt fizetésem is, de a legjobb az volt, hogy kedves, rendes emberekkel élhettem egy fedél alatt.
Eni magyar szakos tanár, a férje japán tolmács és mindketten erdélyiek (tőle tanultam meg, hogy pityókás tokány = paprikás krumpli :))
Pesten egyikőjük se a szakmájában dolgozott, bár a srác kapott alkalmi munkákat, mikor fordítania kellett. Viszont sok ideje maradt beszélgetni és nagyon kellemes társaság, illetve érdekes az érdeklődési köre: a mongol társadalmat tanulmányozza szabadidejében. :)

Március közepére magamhoz tértem és újra buzgott bennem az életerő.
Kellemes híreket kaptam nyugatról is, így leszegtem a fejem, elhatározásra jutottam és újra nekiduráltam magam: Amszterdam készülj, nekünk elszámolni valónk van!

De legelőbb meglátogattam drága egykori munkatársaimat Prágában.
Tudod, Janisz és Mischó, akikkel még Sartin dolgoztunk együtt :)

2015. július 23., csütörtök

Firenze

Szóval eldőlt, hogy a következő állomás Firenze és ide már nem egyedül megyek.
Illetve de, mert Erának még haza kellett mennie egy hónapra, elintézni pár hivatalos dolgot.
Szeptember 15. volt az utolsó munkanapom, Krionasék hazamentek Szalonikibe (ami egyébként egy nagyon szép város, én beleszerettem, mikor arra jártam. Ok, a tömegközlekedés khmm, khmm, de az utak, a házak, a terek szóval a város képe nagyon tetszetős. A történelme meg...1500 éves templomot lehet látogatni: nem vagyok ugyan vallásos, de ami szép, az szép :)) és ott hagyták nekem a kecót, egy hetet még ott tölthettem magamban.
Kb. kaptam egy nyaralást ingyen az utószezonban. :)

Era lánya is kijött Sartira két hétre, megismertem és kitaláltuk a tervet: ők ketten október közepe körül, második felében tudnak utánam jönni, addig én feltérképezem a toscanai körülményeket.
Igen, de hogy jussak oda?
Egyik módja volt a játéknak, hogy hazajövök, Pestről pedig repülő.
Ez nem izgalmas :)

Az elv az volt, hogy ott a térkép, minden város közt jár valami buszjárat, átbuszozom hát az Adria partjára. 
Onnan komppal át lehet úszni Olaszországba, Bariból pedig vonat visz Firenzébe.
Minél többet szerettem volna látni a világból, na meg ez kalandos útnak ígérkezett. :)
Neten kifigyeltem mindent, sikerült összehozni a menetrendet.

Vagyis Sartiról busszal Thesszaloniki. 
Szeptember 23-n, reggel hat körül indultam, négy óra az út.
Onnan helyközi buszjárat viszi a magyart Iguomenitsa városába, ahol van kikötő.

Sarti - Thessaloniki

Thessaloniki - Igoumenitsa
Háromóránként indul komp Bariba, ami az olasz csizma sarkantyúján van.
Gondoltam, onnan vonattal megközelítem majd Firenzét, de mikor jegyet vettem a pénztáros néni Anconát ajánlotta: sokkal északabbra van és kb. ugyanannyi a jegy.
Így hosszabb lesz a hajóút: este hatra értem az Adria partjára (hát igen, széles az a görög félsziget) és fél nyolckor indult a komp.
Addig vacsiztam még kis görög kaját, lógattam a lábam a langyos tengerben, sasoltam a horizontot és feltűnt a távolban egy piros-fehér valami.
Közeledett és egyre nagyobb lett, végül észrevettem, hogy az oldalára pedig az én hajóm neve volt írva. Jegyemen szerepelt a nevem, adataim és a komp neve, 
Maria azt hiszem (mi más is lenne... :)).
Én azt hittem, hogy egy komp lesz, most mekkora egy komp?
Ez egy tizenegy szintes hatalmas hajó volt, aminek a fedélzetére váltottam jegyet.
Ehhez nem járt kabin, vagy ágy, de az éjszakát a csillagos ég alatt tölthettem a nyílt tengeren.
Addig sose voltam ilyen úton, gondoltam itt az ideje és majdcsak lesz valahogy.
Este fél nyolckor indult hát a hajó és másnap reggel, 11-kor kötöttünk ki Anconában.
Találtam róla egy videót:

Komp

Mikor kiköt, az se egy semmi látvány. 
A hajó tatjánál lehet beszállni, ezért megfordul a part mellett és betolat a stéghez. Egy akkora hajó, amibe aztán kamionok parkolnak be. Hát, pislogtam.
Akkor is, mikor egy vadidegen bámészkodó megveregeti a vállam.
Megfordulok és kezében van a jegyem. A farzsebemben tartottam, ahonnan indokolatlanul gömbölyded fenekem megoldotta és kieshetett.
Észre se vettem, de szerencsémre a kolléga igen, különben izzadtam volna egyet...
Beszálltunk hát a hajóba, ledobtam a motyóm és pár órán át csak mászkáltam benne, nagyon érdekes élmény egy ilyen.
Van benne minden, mintha egy plazában lenne az ember és a bárban ülve nem is érezni, hogy épp szeljük a habokat.
Semmi imbolygást se tapasztaltam, tengeribeteg se lettem, szóval nagyon tetszett.
Éjszaka pedig kiálltam a tatra, ott többszintes kilátó van és valamiért senki se volt ott.
Felmásztam a legmagasabb pontra felettem olyan csillagos ég, amit még sose láttam.
Megdöbbentő tud lenni, mikor az ember a semmi közepén úszik a vízen és az egyetlen dolog, ami a külvilágot sejteti az a hajó motorja által húzott tökegyenes vonal, ami Görögország felé mutatott.
Reggel sirályok kiáltozására ébredtem és arra, hogy kellemes, sós és hideg szél fúj.
Megnéztem a napkeltét és néha már fel-felbukkantak Olaszország partjai a távolban.
Ekkor nagyjából párhuzamosan haladtunk a partvonallal észak felé, 4-5 óra lehetett még a célig.
Delfinek ugráltak a hajó orránál, ami hát szintén afféle soha nem felejtős dolog.
Toltam valami reggelit és gyönyörködtem az akkor már nagyon közelinek tűnő olasz szigetekben.
Belülről se semmi, mikor kiköt egy ilyen komp.
Lassan megfordul, Ancona hegyes sziluettje totálban megmutatja magát (ekkor a fedélzet már le volt zárva, be kellett mennünk a kijárat közelébe, én a fullpanorámás bárban foglaltam helyet) és azt látod, hogy az ablaknál lévő korlát egyre nagyobb szöget zár be a vízszintessel: forgás közben megdől a hajó. Látványos :)




Hajnal







 
Ancona
Megérkeztem Anconába.
Mondják az olaszokról, hogy szépséges anyanyelvükön kívül más nyelvet nem nagyon ismernek.
Ez tényleg így van: Ancona egy kikötőváros, ahol rengeteg külföldről érkező ember fordul meg és mégis, mikor batyummal a vállamon (csak egy testesebb utazótáska volt nálam, semmi bőrönd vagy ilyesmi, valahogy így: 0,47 ), nos akkor egymás után négy part menti bárban se tudtak angolul.
Végül elővettem a logikus agyam: ott az az utazási iroda, ott már csak tudnak alienül!
Igen, tudtak és megmondták, hogy a főutat követve olyan két kilométeres séta a vasútállomás.
Lehetett vagy 598 °C, felhő se mászkált az égen, én meg kezdtem fáradni, hisz akkor már 29-30 órája úton voltam.
Na de csak odaértem a vasútállomásra és megvettem a jegyem. Bolognában át kellett szállnom és délután négykor ott voltam: végre Firenze!



Még tizenéves koromban fedeztem fel magamnak Leonardót.  
Műszaki szakközépbe jártam és nem volt semmi művtöri óránk, igaz műszaki rajz viszont három éven át elkísért minket, amit nagyon szerettem. Nem nagyon van kézügyességem, de itt úgy lehet alkotni, hogy körzővel - vonalzóval ábrázolom azt, ami szép, nagy fejemben megszületik. Jobb esetben, rossz esetben valami hülyeséget kell megszerkeszteni :)
Van bennem egy pedáns én is: egy olyan pasi, aki szereti a rendet, az utolsó milliméterekig kiszámított dolgokat.
Igen, munkálkodnak bennem a végletek.
Az ábrázoló geometria pedig épp ezt követeli meg, egy tized milliméteres rontás is elcsúfíthatja az összképet.
Nem beszélve arról, hogy ha egy összeállítási rajzot csinál az ember, akkor nem hibázhat, különben nem lehet legyártani az adott alkatrészt.
Így történt, hogy bár nem követelték meg, de profi felszerelést kuporgattam össze a zsebpénzemből, semmit se húztam meg szabad kézzel, erre jó a görbe vonalzó és társai.
Ok, szabványbetűt kézzel rajzolom, egyrészt egy nyomdász a betűkkel legyen jóban, másrészt tanárom is azt tanította: addig nem tudsz jól műszaki rajzolni, míg sablonnal készíted a szabványbetűidet!
Ez talán onnan jutott eszembe, hogy nemrég otthon voltam és megtaláltam az eszközeimet, most, a tomboló kánikulában egy érdekes alakú pipát tervezgetek a fejemben és próbálom megalkotni az összeállítási rajzát úgy, ahogy annak ki kell néznie. 
Tudom, tudom a XXI. században van már autocad, de a dolog lényege a hobbi, csinálni valamit csak úgy, mert jól esik.
Na de elkalandoztam.
Szóval csak általánosban volt rajz óránk, de az elég lightosra lett kitalálva, így esett, hogy egy nap a könyvtárban találtam egy könyvet a reneszánsz művészeiről és egyből szerelmes lettem.
Jött Leonardo, akiről rengeteg irodalmat szereztem be és egyszer mindenképp el akartam jutni a városába.
Másik okom kicsit viccesebb, de attól igaz: Anthony Hopkins Hannibálja az egyik kedvenc filmem, rengetegszer láttam és az is itt játszódik részben.
2in1, elmegyek minden forgatási helyszínre! :)

A terv az volt, hogy itt telelek, keresek valami munkát amiből fenn tudom magam tartani és tavasszal majd meglátjuk.
Első körben kellett valami szállás.
Erre van egy nagyszerű megoldás, a hostel fogalma.
Ez úgy néz ki, hogy egy teremben 8-15 db ágy van, minden ágyhoz egy kisebb szekrény és az ember hátizsákos turistaként el tud tölteni rövidebb-hosszabb időt a városban.
Kényelmetlen, nem egy otthonos albérlet, de vannak pozitív oldalai is a dolognak.
Egyrészt olcsó: 10-12 euró egy éjszaka egy ilyen helyen, ami havi 300-350 eurót jelent. Egy kiadó szoba is ennyi, szóval nem fizetek rá.
Másrészt jönnek-mennek egy ilyen helyen az utazók és minden nap újakat ismerhetsz meg. Mikor épp erre vágysz, akkor ez egy erős pozitívum.
Harmadrészt ezek általában koedukáltak, ami ad egy kellemes ízt a történetnek.
Még indulás előtt kifigyeltem a neten egy olyan hostelt (ezen az oldalon, talán valakinek hasznos lesz: www.hostelworld.com), ahol 13 euró/éj és nincs messze az állomástól. Csak végig kellett sétálnom egy hosszabb utcán.
Odaértem, becsekkoltam, megkaptam az ágyam számát, ami mellett hét másik sorakozott a szobában.
Eredetileg ez a hely többszobás lakás volt, minden helység szép, nagy és tágas, tehát el lehetett benne férni.
Adott volt két ágyanként egy zuhanyzó, nagyjából tiszta körülmények közt.
Célnak megfelelt, de az bántott, hogy nincs konyha.
Na nem akartam egyből főzni, de úgy gondoltam, egy ideig ilyen helyen fogok lakni, míg nincs munkám, illetve nem mértem fel a terepet: hol és mennyiért érdemes szobát bérelni.
Érdekesen módon ahogy lepakoltam és dobtam egy zuhit elmúlt minden fáradtságom.
Lehet az izgalom is tette, hisz már maga az út is akkora élmény volt, hogy több nap kellett feldolgozni és még ma is élénken emlékszem pl. a tenger illatára.
Átöltöztem és tettem egy kisebb sétát a környéken, betértem egy-két abc-be felmérni az árakat, hisz ebből elég jól ki lehet olvasni, mennyire drága ez a város.
Nagyon az. 
Amsterdamban akkor 70 centért vettél egy kg kenyeret, Firenzében a legolcsóbb 2,5 euró volt. És sorolhatnám, minden drágább arrafelé, pedig nem is a belvárosban és nem frekventált helyen voltam, hanem egy mezei átlagközértben.
De az utcák, a hangulat azonnal magába szippantott és alig vártam, hogy felfedezhessem a szebb részeket, megtaláljak mindent, amire kíváncsi voltam.
Először viszont szétaludtam az arcom.

Másnap, tíz körül tértem magamhoz, lebotorkáltam a recepcióhoz és megkérdeztem, mikor kell kicsekkolni. Csak egy éjszakát fizettem ki ugyanis, mert kinéztem három másik, hasonló szállást a városban, ahol már konyha is van, lehet kotyvasztani. Látva az árakat nem akartam minden nap éttermes pizzát enni.
Délig kellett elhagyni a hálótermet, de estig ott hagyhattam a cuccom náluk, vigyáztak rá.
Ez kapóra jött, elsétáltam hát az első címre.
DannyHouse volt a neve és így néz ki:

A szállás

A név már szimpi volt, talán itt tudnak angolul és jó lesz információbányának.
Egy széles sugárút vitt oda, a belváros és a szebb helyek kb. 25 perc sétára lehettek onnan, szóval nem egy kiemelt hely, de nekem megfelel.
12 euró egy éjszaka, egy fiatal srác, Lorenzo a tulaj, aki a nap 24 óráját ott tölti, amolyan tipikus olasz: alacsony, köpcös emberke, akinek a szájából ha nem pasta, akkor pizza lóg ki. :)
Iszonyat szimpatikus volt a hely is, alapból tetszett az, hogy egy igazi olasz, gangos bérházban vagyunk, minden eredeti, a szomszédok reggel munkába mennek, vagyis bele lehet kóstolni az itteni mindennapokba, nekem pedig épp ez volt a heppem.
Nem beszélve arról, hogy ez a jövőmet is segítette, hisz itt akartam maradni egy időre.
Na de a szálláson igen, volt konyha, net és minden nap ingyen reggeli. Benne van az árban. Tipikus kontinentális dologról volt szó, tehát bacon, főtt tojás, kenyér, vaj, lekvár, tea, kávé stb.
Ingyen van és finom = tökéletes.
Ráadásként minden másnap este Lorenzo főz vacsorát, aki eszik eszik, aki nem nem.
Ez is ingyen van.
Nekem se kellett több, aláírtam amit kellett és kifizettem előre három hetet, nekem itt jó lesz.
Így is lett és baromi jó döntést sikerült hozni, mert nem voltam egyedül: a helyen kb 25-30 ember férhetett el max. és volt egy 8-10 fős kemény mag, akik épp azt tették, amit én. Volt akik hippibben adták elő, szóval minden nap más műemléknél álltak meg és utca zenéltek, mások a nyelvet tanulni jöttek, mások csak lazítottak.

A napom úgy nézett ki, hogy reggel 7-7,30 körül felijedtem, kitotyogtam a konyhába reggeliért, ahol Lorenzo hatalmas 'Boungiorno!' köszöntéssel fogadott és jöttek is a finom falatok. Reggel hét és tíz közt volt reggeli, amit persze nem mindenki vett igénybe, de én minden alkalommal ott voltam.
Na nem csak a potyára mentem, nagyon szeretem a reggelek hangulatát.
Lassan ébredek fel, kell 20-25 perc, mire teljesen bebootolok és addig olyan imbolygó gyerekzsiráfként közlekedek, meg nézek ki a fejemből.
Ebben az állapotomban lehuppanok az asztal mellé, ahol már ott meséli az aktuális álmát a hosszú hajú Anton, a 20 éves új-zélandi srác, ki büntiből lett ide zavarva, mert bukott művtöriből. Mellette Jenny a chicagoi, tipikus amerikai külsejű (szőke haj, flaneling és stb.) lány a nyelvkönyvét bújja, Kirstie és Hannah a londoni szépségek pedig bájosan mosolyognak: ők se tudják még, hol vannak.
Kirstie csuklóján négy darab Szigetes karkötőt számoltam meg, aztán előadtam neki, hogy igazi, tősgyökeres pesti pali vagyok, azonnal jó lettem nála. Ez a két gyerekkori barátnő azt vette a fejébe, hogy a nyári szünetben (Oxfordra jártak vmi humán szakra) bejárják az összes EU-s országot: 4-5 nap/város.
Így is tettek és sokat beszélgettünk, akkor már két hete Firenzében voltam és el is kísértem őket erre arra.
Mikor tovább utaztak Róma felé lelkemre kötötték, hogy elküldöm a képeket és regisztrálok arra a facebook nevű oldalra. Mondtam ok, értetek bármit, bár nagyon nem izgatott ez az új közösségi site, épp elég volt nekem az iwiw. Ők viszont azon soha nem lesznek fent, de kapcsolatot szívesen tartanám velük, szal regisztráltam. :)
Elmentünk a vonatállomásra és úgy megöleltek, hogy még ma is érzem. Aranyos csajok :)


Anton, Hannah, Kirstie és Jenny
Reggeli után elindultam a belváros felé.
Fülesben ment a zene és gyönyörködtem, élveztem a szitut: pénzem volt elég, decemberig nem voltam gondban. Arra elég hamar rájöttem, hogy ez a firenzei tél nem fog összejönni: egyrészt tényleg kell az olasz nyelv, Olaszországban angollal esélyed sincs.
Plusz kezdtek jönni a hírek a szarviharról: kitört a világválság.
Indult a pánik Firenzében is, most mi lesz?!
Beláttam, tűzoltásra van szükség, kezd izmosodni a szitu.
Beszéltem Erával, Thijsszel és kitaláltam a B tervet: visszamegyek Amsterdamba.
Melóhelyre visszavártak, Era is benne volt lányával együtt és így osztoztunk a lakbéren.
A húzós időket átvészeljük ott.
Ottóval beszéltem aznap este, mikor ez megfogalmazódott bennem, első kérdése az volt:

-          Most a világ melyik sarkában vagy?
-          Firenze.
-          Pff.. :)
Okok, beszélek Botival, gyertek. Úgyis épp most költözöm el egy másik albiba, de Haarlemen belül, szóval tudsz időzíteni, barátom! :)

Így történt, hogy minden el lett sikálva, csak meg kellett szervezni az utat. Ehhez hazajöttem, Pestről pedig életemben először repülővel érkeztem Eindhoven városába.

Na de ne szaladjunk előre, van még mit mesélnem.
A város...azt nem lehet leírni.
Tényleg olyan a belső része, mint 500 éve, csak modern kiegészítőkkel, mint pl. villamosság.
Ezen felül az épületek, az utak, minden elképesztő.
Először a Duomo-t találtam meg. Ez egy bazilika, ami azért érdekes, mert a kupolája nem olyan, mint pl. a Szent Péter székesegyházé Rómában: az csúcsos, egy kúpra emlékeztet. Minél csúcsosabb egy kupola, annál könnyebb megépíteni.
Nos, a Duomoé tökéletes félgömb. 
Egyrészt ez látványnak se semmi, másrészt az építése idején (1430-as évek) még messze nem állt rendelkezésre az a matematika, ami kell hozzá. Ezt majd Newton találja ki és írja le a Principiában, 1687-ben.
Akkor hogy a francban építették meg? Jó kérdés, nem tudni a választ. :)
A bazilika mellett Giotto tornya magasodik, 1359-ből.
84 méter magas és valami elképesztően szép. 
Sajna nem lehetett felmenni, de a kivitelezéséről annyit, hogy mikor Giotto megbeszélésen volt a város vezetőjénél, ahol arról döntöttek, ő kapja-e a torony építését, akkor megkérték: adja bizonyosságát művészetének. Ő pedig rajzolt egy tökéletes kört. 
Szabad kézzel.
A tér másik felén egy kisebb kápolna áll, hatalmas bronzkapukkal, amit nem evett meg a patina, pedig anno itt keresztelték Dantét.
A Duomo híres kupoláját Vasari freskói díszítik, aki szintén közel áll hozzám: Leonardo kortársa volt, személyesen ismerte és ő írta az első és a leghitelesebb életrajzát. Megtaláltam még rég a könyvtárban és imádtam a stílusát. 
Most pedig letaglózón magasodtak fejem fölé a művei.
Ott bámészkodtam, mikor magyar szó csapta meg a fülem. Akkor már majd’ egy hónapja egyetlen magyar szót se hallottam, oda is csapódtam hát: egy turistacsoportot vezettek épp körbe és a fenti sztorikat az alien drivertől tudom : )
Persze amúgy semmi közöm nem volt hozzájuk, egyik nyugdíjas párnak fel is tűntem és hallottam a hátam mögött: Te, te! Ki ez a fiatalember, te láttad a buszon? :)

Duomo és Giotto tornya



Az nyolcszögre emelt épület a kápolna, ahol Dantét is keresztelték



A Duomotól balra nyílik a Via Roma, egy szép, hosszú sugárút, ami egész a folyóig, az Arnohoz vezet.
E fölött sok híd ível, a leghíresebb (és legszebb is) a Ponte Vecchio, ami szintén középkori maradvány. Régen üzletek sorakoztak rajta, amiben csak és kizárólag ékszereket, aranyat, drágaköveket lehetett árulni. Ma már csak a bodegák vannak meg, de az embert pofán vágja a múlt szele.
Na és a híd széléról hihetetlen szép tud lenni a város, különösen a késő délutáni órákban.
Első ilyen sétámon eleredt az eső, de csak épphogy esegetett. Nagyon bejön ez a fajta eső, mikor a harminc fokos hőséget kicsit megenyhíti, bejárja a tereket az a jellegzetes illat és nedvesek az utak, a házak falai.
Imádok ilyen körülmények közt bolyongani, na meg a sok félénk emberke, akik azt hiszik, elolvadnak az esőben jól el is tűnnek a francba. 
Egyébként a kiemelt helyek tele vannak.


Ponte Vecchio








Szóval sétálgatok, keresek valamit, ami a legeslegkedvencem: a Palazzo Vecchio.
Ez Firenze főtere, ott a városháza, előtte állt 1891-ig a Dávid szobor, akkor döntöttek úgy, hogy a galambok elől csak meg kéne ezt a csodát védeni, szóval betették egy múzeumba, a helyére pedig egy másolat került.
Nem tudtam, pontosan merre van ez a hely, míg kerestem, belefutottam valami másba.



Egyik kedvenc jelenetem ez a Hannibálból, erre mit ád Isten, egyszer csak ráeszmélek, hogy épp azon az utcasarkon állok, ahol Hannibal sétál át kezében újsággal.
Erről kell egy fotó :)


Utána meglett az az oszlopos tér is, de akkor nem volt ott semmilyen piac.
Viszont az a vaddisznós szökőkút megvan és azért olyan fényes a bronzmalac orra, mert babona szerint aki megsimogatja, egyszer még visszatér ide.
Szóval valamikor tuti járok még Firenzében. :)
Niels Bohr (fizikus, hozzá fűződik az atomelmélet) dolgozószobája bejárata felett függött egy szerencsehozó patkó.
Egyik látogatója kérdezte:

-          Csak nem hisz egy ilyen badarságban, professzor úr?
-          Ugyan, dehogy! De azt mondják, annak is segít, aki nem hisz benne.

Folytattam a sétám és bekukkantottam egy sikátorba, mikor is elém tárult a Palazzo Vecchio körvonala.
Este volt, már lement a Nap és hasonlóak voltak a viszonyok, mint a fenti videóban.
És ott volt. A tér, az a hihetetlen épület, előtte a Dávid mása, körben rengeteg műemlék: egy csoda az a hely.
És a tudat, hogy ezt láthatták Ők is: da Vinci, Bounarroti, az öreg Sandro és a többiek, hát letaglózó tud lenni.
A Palazzo (ami mai napig városházaként üzemel, vagy 600 éve) mellett, tőle jobbra van egy szélesebb utca, ami a folyó partjára vezet, bal oldalán az Uffizi, a város múzeuma áll, benne a legszebb remekekkel.
Az épület előtt pedig a város nagyjainak szobrai, mind egy-egy oszlopon, életnagyságban megörökítve ezeket az óriásokat.
Egyik nap régi tanítványom emailt írt, miben segítséget kért mechanika házijához. Fogtam hát a füzetem és leültem Leonardo szobra alá, ott oldottam meg a példákat.
Közben megcsapott az ihlet és akkoriban sokkal matematikásabb napjaimat éltem, ma fizikusabb vagyok.
Szóval egy ideje foglalkoztatott egy bizonyítás, hogy lehet egyváltozós, összetett függvények magasabb rendű (akárhanyadik) deriváltját egy képlettel gyorsan kiszámolni a helyett, hogy az ember egyesével lederiválná a függvényeket.
Ott, a macskakő mellett ücsörögve, többszáz éves épületek közt a fantámat kortyolgatva és a forgatagtól kicsit hátrébb húzódva nekiestem a levezetésnek újra és kijött. 
Később találtam rá a neten, hogy ez már vagy 150 éves eredmény és di Bruno formulának hívják, de sebaj, ettől még volt valami utánozhatatlan hangulata ennek az egésznek. :)

Jobbra az Uffizi, mögötte a Palazzo Vecchio és a háttérben ott magasodik a Duomo is

Dávid mása a Palazzo előtti téren

Palazzo Vecchio este

És a Palazzo Vecchio úgy 150-200 évvel ezelőtt

Egyik nap, a szokásos városnézésem során utamba esett a Mediciek kápolnája.
Ez egy hengeres, kb. 15 méteres épület, ide temették az összes Medicit, mikor 1737-ben ki nem halt a dinasztia.
Általában zárva van az érdeklődők elöl, hisz mégiscsak egy sírhely, de akkor abban az öt hétben, míg ott voltam egy vasárnap ingyen be lehetett menni. Nem is nagyon hirdették ezt, csak arra jártam korábban és láttam a kiírást a kapun.
Persze olaszul, de a lényeget ki tudtam venni.
Természetesen elmentem és nem csalódtam.
Az épületet Michelangelo tervezte és részben ő is festette ki, az ő szobrai díszítik.
Iszonyat szép az egész, volt benne egy összefoglaló is a család nagy alakjairól, illetve egy kisebb terem, amit sose felejtek el.
Kör alapra húzták fel a falakat, csupán egyetlen ajtó vezet a helységbe, se ablak se semmi.
Viszont csempézett a padló és három, életnagyságú szobor található benne.
Az ajtó épp akkora, hogy egyszerre csak egy ember fér be rajta, a szobrok pedig nagyobbak nála.
Inkább szoborcsoportok ezek hófehér márványból, a falak pedig padlótól plafonig bibliai témájú freskókkal van tele.
Ez mind Michelangelo műve, ő tetette be oda a szobrait és magakadályozandó, hogy valaha eltűnjenek onnan, az ajtót ilyen kicsire szabatta, majd körbefestette az egészet.
Csak nem lesz senki olyan állat, hogy leverje a mester képeit!
És igaza lett, ma is ugyanott vannak az alkotásai. Hihetetlen élmény volt ott állni és azt látni, amit ő: húsz centire voltam a szobroktól, hibátlan mind. :)

Este 7-8 körül szoktam hazaérni a szállásra, ekkor már vagy kész van a vacsi, amit a tulaj főz (minden alkalommal pasta, egyszer spenótos, de esküszöm finom volt), vagy vettem magamnak valamit.
Ekkor megtelt a társalgó és egy nagyon vegyes, hangos vagy épp csendesebb társaság verődött össze szó szerint a világ minden részéből.
Találkoztam ott német történész házaspárral, kik épp nyaraltak, velük elbeszélgettünk sok érdekességről.
Van rajtam három tetoválás, az egyik Tupac, a másik Snoop Dogg portréja, hasamra pedig egy felirat van vésve: BEST SIDE.
Ennek oka, hogy imádom azt a zenét, amit ők csinálnak, van egy filozófia benne, amivel tudok azonosulni és ahol ők alkotnak, az a west side: California, LA stb. Létezik east side-féle hip hop is és társai, de a west side a legjobb :)
Egyik este bemutatkozott egy Alice, aki Los Angelesből érkezett és hozzám hasonló fan.
Pulcsiban voltam, de egy idő után felhúztam az ujját és kikerekedett a szeme: egy európai, fehér srác ilyen tetovákkal...hamar megtaláltuk a hangot.
Addig nem találkoztam olyan emberrel, aki minden szlenget, utalást, fordulatot ért Tupac szövegeiben és kívülről fújja is azokat.   
Végre egy sokéves vitát is sikerült eldönteni. Haverokkal még otthon beszélgettünk arról, mi lenne, ha megjelennék így a parton: kizsigerelne a sok feka, vagy elfogadnák?
Alice szerint nagy lenne a respect, ilyet még ott se gyakran lát. Ez jól esett a májamnak.
Egy évvel később, 2009 végén erre bizonyíték is lesz, de nem szaladok nagyon előre: tessék követni a blogot :)

Minden este lightosra lett véve: Lorenzo az innivalókkal se volt kőszívű. Ok, megtehette, kis fejszámolás után be lehet látni, mennyit keresett ő ezen: 12 euró/éj/kop és voltunk 20-30-an...
Minden este volt ezért vodka, kóla és vörösbor a hűtőben (Toscanában mi más is lenne: a bor kötelező :)), szabadon lehetett fogyasztani. Fogyasztottunk is :)

 Lorenzo a kék pólós fiatalember :)

Eltelt hát az öt hét és október végén hazavonatoztam.
Nem tudom, ma is így van-e, de akkoriban volt egy lehetőség: Velence és Budapest között 5000 Ft-os, kedvezményes jeggyel lehet utazni évente egyszer, ha magyar vagy.
Tekintve, hogy Debrecen – Budapest is kb. ennyi, nem rossz üzlet.
Elmentem hát Velencébe, de maradt még négy órám a vonatom indulásáig. Üsse kavics, akkor ott is szétnéztem kicsit: mocskos drága és nekem csalódást okozott,hogy minden házról mállik le a vakolat.
Persze a csatornák és a gondolák nagyon romantikusak :)

A vonaton szemben ült velem egy nagyon helyes, csinos lány. Kérdezett valamit angolul és beszélgetni kezdtünk.
Kiderült, ausztrál és családfakutató. De hát az egy 200 éves ország, mekkora családfákat találsz ott? Nem, nem csak Ausztráliában dolgozik, hanem szerte a Csendes óceán térségében, rengeteget utazgat Japántól Tazmániáig, Indonéziától Hawaiig.
Neki is érdekes egy élete lehet. :)
Most az EU-ban nyaral, utazgat és a következő állomása Budapest lesz. Meg is dumáltuk, majd körbevezetem és jó lesz.
Igen ám, de benézett valamit a szentem: igaz, hogy vett vízumot, ami az összes EU-s tagországban érvényes, de a vonat Zágrábon keresztül haladt Magyarország felé.
Horvátország akkoriban pedig bőven nem volt még EU, ezért nem volt vízuma.
Jöttek a határőrök és kiderült a probléma.
Szegényt hajnali háromkor letették a vonatról, visszavitték a szlovén határig és vennie kellett vízumot, addig nem engedték tovább.

Én viszont épségben hazaértem és pár éjszakát barátoknál töltöttem, majd megérkezett Era és a lánya, Ági is Szegedről.
Megvoltak a repjegyek, november 2-n, egy évvel az első utam után újra Haarlemben voltam.
Ezúttal viszont már ismertem mindent és csak meg kellett ismételni a tavalyi mesterkedést.

Mégse alakultak olyan jól a dolgok, mint akkor...